Nagyon kellene már egy igazi otthon ennek a csapatnak

Talán akkor kezdődött, amikor a kilencvenes évek közepén, a Szántó kollégium tetejére kimászva néztük a meccset. Vagy amikor volt egy jobb idény, és kimentünk minden nagyobb összecsapásra, jött a Vasas, a Dózsa, a Loki, a Fradi, mi meg ott voltunk, no, nem a B-középben, de azért nem voltunk csöndben. Vagy akkor, amikor jött a visszasorolás, és nem is hittük el, hogy ez történik, mert annyira, de annyira abszurd volt az egész. 
Szóval nincs meg a kezdőpont. Csak az biztos, hogy ez a csapat a miénk. De teljesen. 

Ha mostanában kimegyünk egy meccsre, akkor már öregurasak vagyunk – ugyan még mindig nem ülünk le sehova, állva nézzük, ami a pályán zajlik, de már nem üvöltözünk minősíthetetlenül, sőt, okoskodunk inkább, megbeszéljük a mellettünk állóval, hogy mi lenne a helyes taktika, integetünk a kapusedzőnek, majd felemelt hüvelyujjal gratulálunk neki Helesfay Donát miatt, aki éppen kifogja mindenki szemét, kiabálva üdvözöljük a messze állókat, és végül persze sokszor elégedetlenkedünk, de összességében mégis azt érezzük, hogy rendben van ez így. 

Vagyis hát úgy nagyjából van rendben. Mert igazán akkor lesz, ha végre, végre egy modern stadion is társul mindehhez. Olyan, ahol otthon vagyunk. Most megint felcsillant a remény, hogy mindez valósággá válik – nagyon reméljük, hogy senki nem ver keresztbe, és a PMFC tényleg, teljesen a miénk lesz.