Egyszer egy gyönyörű magyar vizsla látogatott el hozzánk szilveszterkor

Mindig is volt bennem valami megmagyarázhatatlan félelem vagy tartás a tűzijátékozással kapcsolatban. Tudom, hogy sokaknak a szilveszter legjobban várt pillanata a pezsgőpukkantás utáni attrakció megtekintése. Vacogva összekapaszkodni az estében, miközben a család, baráti társaság bátrabb tagjai meggyújtják a pirotechnikai eszközök gyújtózsinórját. Pár perc gyönyörködés, jó hangulat, nevetés, majd összeszedni a sötétben a megmaradt szemetet és kidobni a kukába. Ám sokan még a szemetesig sem jutnak el vele. 

Én már évek óta maradok inkább ilyenkor a lakásban. A meleg szobából kitekinteni az ablakon, nézni a távolban felvillanó fénycsóvákat. Számomra ez is bőven elég. 

Sok évvel ezelőtt egy alkalommal bejött az udvarunkba egy gyönyörű, fiatal magyar vizsla. Játékos, kedves, szófogadó kutya volt. A legérdekesebb pedig az volt, hogy nem akart elmenni. Lehet a dédelgetés, és a sok finom falat volt az oka. Néhány napig nálunk maradt, ám az egyik reggel észre vettem a buszmegállóban egy cédulát. Arról szólt, hogy nagyon várnak haza egy elveszett, Dézi névre hallgató vizslát. Tudtam, hogy mit kell tennem, a telefonszámot felírtam, otthonról pedig felhívtuk a gazdát. Annál nagyobb boldogságot elképzelni sem tudtam, mint amit a gazdi arcán láttam, amikor megpillantotta elveszettnek hitt kutyáját. Remélem, hogyha holnap a legnagyobb igyekezet ellenére is elkóborol néhány kutya, az ő történetük is hasonlóan pozitív véget ér majd, mint a miénk.