Valóban a pénz a legfontosabb a jó munkahelyen?

Gimnáziumi osztálytalálkozón jártam, s egy ilyen rendezvény köztudottan az életbeszámolók, az önigazolások helye. Az egyik srác például azzal büszkélkedett, hogy nettó egymillió alatt soha nem visz haza, és csak egzotikus helyekre jár nyaralni. Aztán az is kiderült, hogy nem igazán szereti a munkáját, mert reggel hétkor indul dolgozni, ahonnan este hétkor érkezik haza, sportolni csak sötétben tud, a gyerekre pedig kizárólag hétvégén van ideje.

Az egyik lány, aki már a gimiben is mindig rajzolgatott, szabadúszó képzőművész lett, s arról számolt be, hogy a pénze esetleges, de azt csinál mindig, amit akar. Családja azonban nincs, mert az megkötné a kezeit. A harmadik (és a többségre ez volt a jellemző) átlagéletet él, közepes pénzzel, ám négy óra után otthon van. Amúgy meg élvezi a munkahelyi kollektívát, s otthon a családi együttlétet.

Ízlések és pofonok – mondhatnánk, de valójában kényszerpálya csaknem mind, mert az álláshirdetéseken, állásközvetítői elhelyezkedéseken az nem derül ki, hogy a munkán és a vele járó fizetésen túl milyen a munkahelyi élet. 

Szerdán nagyszabású állásbörze volt az Árkádban. Kitelepült több tucatnyi térségbeli cég, és személyes beszélgetésekre várták itt az embereket, sőt egy Álláskalauz kiadványban arról is képet kaphattak az érdeklődők, hogy milyen az egyes cégeknél a kollektíva, a szociális háttér. Én pedig így összegeznék, József Attila után szabadon: „Dolgozni csak így érdemes!”