Megemlékeztünk szeretteinkre

Mindenszentekkor mindig úton vagyunk. Ki messzebbre megy elvesztett szerettéhez, ki közelebb, de mindenki utazik: vonattal, busszal, autóval, biciklivel, gyalog, vagy épp gondolatai révén jut el a hozzátartozójához. Nem számít mennyi időt töltünk a temetőben Mindenszentekkor, és az sem, hogy mennyi virág van ilyenkor a síron, csak az a fontos, hogy ilyenkor tisztuljanak le a gondolataink, emlékezzünk azokra, akik már nem lehetnek közöttünk. Jussanak eszünkbe a vele töltött kedves emlékek, a civódások, ha voltak, a meghitt pillanatok, és az is, hogy milyen volt megélni az elvesztésüket, mert az mindig tanít nekünk valamit. Nem azt az egyszerű közhelyet, hogy a halál az élet része, hanem ennél személyesebbet. Mindenkinek mást. 

Emlékszem 12-13 éve, minden egyes napon akkor szólalt meg a telefonom, amikor valahova siettem. Készülődés közben nyomtam meg a zöld gombot, és mondtam is az édesapámnak, hogy ez valami kivételes képesség, hogy minden áldott nap akkor hív, amikor épp nem tudok beszéni. „Nem baj” – mondta, aztán három-négy perc alatt mindig mindent meg tudtunk beszélni, és ennyi idő nem is számított, hiszen pár hét után, rutinosan 5-10 perccel előbb indultam útnak, mert tudtam, hogy megcsörren majd a mobil. Nem késtem el sehonnan a hívása miatt. Csak akkor egyszer, akkor késtem csak el, amikor nem hívott. Se telefonon, se másként. Beteg volt. 

Akkor azt tanultam: hogy öt perc sok mindenre elég lehet, és hogy a távolságot semmi nem győzi le.