Hullj eső!

Hullj eső! 

Esett - mint mesélik - akkor sok-sok éve,

Talpra Magyar! -zúgott - szabad lehetsz végre. 

Dicsőség, napsütés következett aztán, 

Majd ismét fagyos szél süvöltött a pusztán

Csillagtalan éjen fel az égre nézek, 

Elém sorakoznak régről ismert képek, 

Akik most is élnek egy másik világban,

Petőfi, Vasvári és ők tizenhárman. 

Szomorú emléke örökké megmarad, 

A sötét Világos, majd azután Arad. 

Fintora a sorsnak, kik ellenünk tettek, 

Nemsokára Pesten díszpolgárok lettek. 

Két világháború, majd kényszerű béke, 

Ismételten eljött  "Paskievics népe", 

Szolgálva rendszere bolsevik hatalmát,

Leverte a Magyar újabb forradalmát. 

Voltunk "rebellisek" aztán "bűnös nemzet", 

Földünket ellopták, melyet Árpád szerzett, 

Majd forradalmunkra csúf bélyeget nyomva, 

Lettünk "rablóbanda" és "bűnöző horda". 

Végtére úgy néz ki, hogy szabaddá váltunk, 

Hittük, megvalósul, mit annyira vágytunk, 

Hogy Magyarországon magyar szó a végső, 

Tulajdonos lehetsz, nem szegény albérlő, 

Hőseid sírjára szál virágot tehetsz, 

Hogy nyitva  a határ, hogy ha akarsz, mehetsz. 

Hogyha lenne miből, fizetnél a jóért, 

Csakhogy eléd tolták osztásnál a hóhért! 

Aki nemrégen még akasztófát ácsolt,

Ki a határnyitásból tőkét kovácsolt. 

Mert a történelem ismétlődik sokszor, 

Ugyan nem díszplogár lett, hanem díszdoktor.

És a hiszékeny nép a mocskos, korcs kezet, 

Elfogadta, pedig tudta, hogy vétkezett, 

Hullj eső! Mint akkor, akkor sok-sok éve, 

Megújulást hozva e csalódott népre, 

Mosd le rólunk a vért, mint Ágnes a kelmét!

Tisztítsad ki végre a sok sötét elmét!

Felszínről a szemét merüljön a mélybe! 

Mondhassuk, hogy rend van, és béke van végre! 

Ne lehessen rajtunk idegen hatalma!

Ne legyen e népnek már több forradalma!

Ne higgyen a gaznak, ha előjön újból!

Lássa jövőjét és okuljon a múltból! 

F. Gy. 

Pécs, 2001. március 15.