Megáll az idő egy kicsit Pécsbányán – írja olvasónk

A halottak napja közeledtével egyre többen keresik fel a város sírkertjeit, hogy rendbe tegyék a szeretteik sírját. Így tettem én is. A felmenőim, apai és anyai ágon, valamint közelmúltban elhunyt feleségem is mind a pécsbányai temetőben vannak eltemetve.

Pécsbánya, mint városrész azóta létezik, mióta ezen a területen megkezdődött a bányászkodás. Azt megelőzően is éltek itt emberek. Erre utalnak az emberi kéz által telepített, több méter kerületű, valamilyen gombabetegségek következtében „megtépázott” szelídgesztenyefák, és az „ezeréves” gesztenyefa, amelyre már csak egy autóbusz-megálló emlékeztet.

A bányászkodás megszűnését követően, ma már a temető újra a csend és nyugalom szigete. Nem hallatszik már ide a bánya gépeinek zaja, az Európa legszebb, üzemen kívüli aknatornyának munkába hívó kürtje, csak a madarak csicsergése, a fákon ugrándozó mókusok nesze zavarja meg a néma csendet. Nagyon sokan járnak ki, főleg az idősebb korosztály tagjai.A temetőt járva és fejfák felírásait olvasva „időutazás” résztvevőjévé válik a látogató. A Prágában élő unokatestvéremmel nemrég felkerestük a közös nagypapánk sírját. Az volt a megállapítása, hogy olyan érzése van, mintha otthon lenne, ugyanis annyi cseh–morva névvel találkozott a sírfeliratokon. Ez a megállapítás felkeltette az érdeklődésemet, és most már, tudatosan kerestem a nagyszüleimmel ide költözöttek neveit.

Elgondolkoztatott, hogy mi volt az oka, hogy ezek az emberek otthagyták hazájukat, megszokott környezetüket, rokonságukat és belevágtak az ismeretlenbe? Ezek a kérdések annyi év távlatából megválaszolatlanul maradtak, mindannyiunk számára.

T. F.