Képregényhősök és rajzfilmrajongók partiztak Pécsen

A kezdés olyan, mint egy filmben – egy tutira menő rendező legalábbis biztosan így vezetné munkájának témáját: megáll mellettünk egy autó, egy nyugdíjas hölgy letekeri az ablakot, és azt mondja:
– Elnézést, mondják már meg, mi ez a nagy rendezvény itt az Expoban?

[caption id="" align="alignleft" width="334"] A pécsi fesztiválon résztvevő fiatalok többsége beöltözött, a jelmezek órákon át készültek
[/caption]

Villámgyorsan végigfuttatjuk a fejünkben a válaszlehetőségeket, s végül a legérthetőbb mellett döntünk: a japán rajzfilmek kedvelői randevúznak itt egymással. A bizonytalankodó bólogatást egy újabb kérdés követ az autó belsejéből:
– De miért kell ehhez mindegyiküknek beöltözni?
Mire erre a kérdésre sem rövid, sem hosszú, sem érthető, sem zavaros válasz nincs a tarsolyunkban, szentül megígérjük: a nap végére erre is fényt derítünk.

Bár az időközben elautózó nyugdíjas házaspár csak néhány fiatalt látott az Expo környékén, észrevételük a beöltözést illetően nagyjából-egészében helyesnek bizonyult: a sok száz résztvevő nagy többsége valóban valamely kedvenc karaktere jelmezében sétálgat. Elnézve a ruhákat, a kellékeket, a sminkeket, a frizurákat, le is mondunk az ismerősökbe botlásról: valószínűleg ha mellettünk állnának, akkor sem tudnánk beazonosítani őket.

[caption id="" align="alignleft" width="334"] Rajzfilmalakok és képregényfigurák is ihlettek jelmezeket az AnimeCon résztvevői körében
[/caption]

A jelmezek nagy többsége egyébként roppant nagy műgonddal készült – látszik, hogy viselője (vagy esetleg jó kézügyességgel megáldott édesanyja, nagymamája) órákon keresztül varrta a ruhát. Az ilyetén gondosság rögtön kifizetődő: a legjobbakat úton-útfélen megállítja valaki, hogy lefotózza. (S bizony van abban valami különös báj, ahogy egy szamuráj éppen egy macskalányt fényképez.)

– Reggel hétkor kezdtem öltözködni, nagyjából két óra alatt lettem kész – avat be minket a részletekbe egy „cowboylány”, aki persze csak négyéves kísérőnk szerint az, ám mivel sem igazi, sem karakternevét nem árulja el, maradunk ennél a megnevezésnél. (Keress rám a neten, javasolja végül nevetve a cowboylány – rákerestünk, azóta sem találjuk.)

A Magyar Anime Társaság (amelyhez a mostani Cont szervező Pécsi Anime Fanclub is csatlakozott) egyik legfontosabb alapelve az anime-, illetve mangakultúra szélesebb körű terjesztése Magyarországon, de legalább ennyire fontos egy rajongói közösség kialakítása, fejlesztése is. E célból szerveznek már évek óta találkozókat, amit az angol convention (gyűlés) szóból röviden connak neveznek.

Egy évben három alkalommal randevúznak egymással az anime rajongói: tavasszal és ősszel Budapesten, míg nyáron egy-egy vidéki városban. A pécsiek tavaly már pályáztak, akkor azonban Székesfehérvár lett a befutó – a 2010-es rendezvényt azonban már a baranyai megyeszékhely szervezhette az Expo Centerben. Amelyet egyébként talán még soha nem láttunk ennyire szimpatikus helynek: gyakorlatilag az összes terem tömve, s mindenhol csillogó szemű fiatalok álldogálnak.

Az AnimeConon a manga- és animekultúra szélesebb körű megismerését programok sokasága segíti: voltak táncversenyek, a tanulásra vágyóknak workshopok, árusok úton-útfélen, különböző harcművészeti bemutatók, s természetesen japán zene szól majd a hangszórókból.

Első utunk éppen a karaoketerembe vezet, útközben majdnem összeütközünk egy Sid Vicious-klónnal, aki éppen egy rózsaszín pillangót győzköd arról, hogy igenis van értelme sushit enni a hét minden napján, mert az kifejezetten jót tesz a bőrnek. (Ezt a mondatot sem hittük, hogy valaha leírhatjuk.)

– Még egy Sailor Moon jöhet? – hangzik a máskor talán megdöbbentő, itt azonban teljesen elfogadható mondat, s mivel nagyokat bólogat a közönség, a vállalkozó kedvű lány bele is kezd a Watashi-tachi ni Naritakute című dalba. Döbbenetesen szépen énekel, ugyan a szövegből csak a „Koi wa Lonely Lonely Heart”, illetve a „Ima wa Baby Baby love” sorokat tudjuk valamelyest érteni, az érzés megvan, s ez a legfontosabb.

A karaoke után jöhet a cosplay: itt díjazzák a legtökéletesebb jelmezeket, illetve az ő szereplésükkel láthatunk jeleneteket. A nagyterem tömve, a siker óriási – mi mondjuk nem értjük a poénok kilencven százalékát, de ennek csak az az oka, hogy nem ismerjük olyan tüzetesen az animéket.

– Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de igaz: tényleg olyanok vagyunk, mint egy nagy család – mondja Stettner Judit, a szervezők egyike, akit szinte véletlenül fedezünk fel egy macskajelmezben. – Aki itt van, az száz százalék, hogy nagyon jól érzi magát, s ezt a napot sokáig, sőt, talán soha nem felejti el. Egy szervező pedig ennél nem akarhat többet. S hogy miért kell beöltözni? Nem kell – de így sokkal szórakoztatóbb.

Két óra, szinte céltalan bóklászás után leszögezzük magunknak: beöltözés nélkül is szórakoztató az AnimeCon – a soha-el-nem-felejtésben viszont maximálisan egyet értünk.