Élete kalandján gyűjtötte a focitrófeákat Katarban

Minden nemzeti szövetségnél szokás, hogy leghűségesebb törzsszurkolóit VIP-vendégként hívja meg a nagy tornákra. Az édesanyja révén horvát gyökerű Vanyúr Arnoldnak pedig nemcsak a drukkerfelszerelése, de talán a szíve is piros-fehér kockákból áll, évtizede ki nem hagyta volna a horvát válogatott egyetlen összecsapását sem. Rendíthetetlen támogatását már négy éve is értékelték, úgyhogy az oroszországi vb-n is tagja lehetett az ötven tagú különleges horvát szurkolói különítménynek.

Mára pedig olyan szintre emelkedett a presztízse Zágrábban, hogy a szövetség egyenesen az ő segítségével állította össze magát a Katarba meghívandók névsorát is – különösen értékelendő ez annak tudatában, hogy ő nemhogy nem a fővárosban, de még csak nem is Horvátországban él. A listának ő nyilvánvalóan az élén szerepelve vehetett részt tavasszal már a dohai sorsoláson, most pedig magán a tornán is. 

– Én már tudtam, mire készülök, mégis meg tudtak lepni. Aktuálpolitikai csatározások ide vagy oda, a katari szervezők ugyanis vélhetően tényleg minden idők legszínvonalasabb tornáját szervezték össze – emlékszik még ma is ámulattal a kint látottakra a kozármislenyi fiatalember. – Mindenütt csúcstechnika, de ami ennél is fontosabb, pontosság, rend, fegyelem, önkéntesek sokaságára alapozó hatalmas vendégszeretet fogadott bennünket mindenhol. És szerencsére a szállodákban sör is folyt a csapokból – említ egy szurkolói szemmel semmiképpen sem elhanyagolható mellékkörülményt, az itthoni mohamedán szesztilalmi értesüléseket is cáfolva egyben. 

– Ennél persze ezerszer többet jelentett, hogy a mi VIP-csapatunk a horvát focistákhoz is a szokásosnál közelebb kerülhetett. Az egyik tengerparti sétányon a válogatott szállodája mellett gyors törzshelyünkké avatott Beach-bárba például rendszeresen bekukkantottak egy kávéra, és bennünket is üdvözöltek a kedvenc játékosaink. Akiket mi egy kétszáz méter hosszúra varrt horvát zászló-kígyóval köszöntöttünk cserébe mindig – folytatta beszámolóját.

És hogy a pályán történtekről se feledkezzünk meg, számára a brazilok legyőzése vitte el a prímet. Még ma is beleborsózva emlékszik arra a katartikus hangulatra, amelyet a világsztárok búcsúztatásakor átéltek a horvát drukkerek. Amit aztán a Marokkó elleni bronzmeccs megnyerése csak megkoronázott, mondja, hiszen ezzel immár második horvát vb-érem-átvételét kísérhette nyomon a helyszínen személyesen, szinte páholyból.

Az aranylabdások külön szekciót érnek a mezgyűjteményben
Vanyúr Arnold meccsre járás melletti másik különleges hobbiként a focimezeket gyűjti, 1987 óta gyarapodó kollekciója ma 320 extra darabot számlál. Célkeresztjében elsősorban a horvát válogatottak állnak, persze európai klubcsapataikat is beleértve, ezek között is különös becsben tartva Alen Bokšić Lazio- és Juventus-mezeit. Milan-drukkerként pedig nem is beszélve Zvonimir Boban igazi trófeának számító olasz mezeiről.

Mint mondja, az aranylabdások mezeit külön is gyűjti, a ’88-ban a sort nyitó Van Bastennel az élén azóta szinte mond megvan már, de a hiányzókra is intézi már a beszerzési forrásokat. Albert Flóriánéra például, bár ő nem a régiekre specializálódott, hiszen a mai mezek beszerzése is egyre nehezebb. A játékosok ugyanis nem szívesen válnak meg tőlük, szerencsére az ismert, megszállott gyűjtőket ők is előnyben részesítik. Ám amíg a „papáé” bekeretezve a falára nem kerülhet, e névben azért máris gyönyörködhet: ifjabb Alberté ugyanis már ott sorakozik a gyűjteményben.