A konvenciók embere megalkotta az élet vidám, lüktető ritmusát

A Boleró az egyik legpopulárisabb klasszikus zenei alkotás, melyet aki egyszer meghallgat, nem felejt el sohasem, és újra és újra ott visszhangzik az agyában. Ennek a darabnak a születését, valamint a zeneszerzője, Ravel életét mutatja be a Bolero című francia film, mely idén került a mozikba, de az art mozik újra és újra előveszik, a hétvégén is látható volt a pécsi Apolló moziban. Összességében egy művészi igényű romantikus töltetű kosztümös életrajzi zenés film  ez, Ravel eredeti monográfiája alapján.  

Kezdjük ott, hogy igen kedvelem a híres emberek sikertörténetét bemutató életrajzi filmeket, azon belül fokozottan a zenés változatokat, miközben a francia filmek kifejezetten a szívem csücskében találhatók. Szóval biztos voltam benne, hogy engem ez a filmszínházi alkotás kilóra megvesz majd, ám kellemesen csalódtam, mert ennél sokkal többet, igényes, művészi attitűdökkel átszőtt történetet, valamint a művész és műve egymásra hatását is megkaptam. Egy zeneszerzőről, aki a száz évvel ezelőtti Párizsban élt, s rendkívül ragaszkodott a konvenciókhoz a zeneszerzésben, a magánéletben a társasági világban és a szerelmi életben egyaránt. Ez a zeneszerző mégis össze tudta hozni a világ legnépszerűbb dallamát, mely ráadásul erős érzelmi töltettel bír, és a maga korában kifejezetten formabontónak számított.

Mi vezetett ide?  Mi hozta létre a latinos erotikus tartalmat, a pattogós kitörölhetetlen ritmust? Nos, a filmből kiderül Ravelt milyen hatások érték az első világháborúban, az édesanyjával való kapcsolatában, amerikai utazása során miként fogta meg az akkor kibontakozó jazz hangzása, no és az is, hogy milyen erkölcsi gátak felszabadulását jelentette a Boleró, s miként próbált szabadulni a kötöttségektől minden vonalon.

Egy rendkívül egyenes, tisztességes embert ismerhetünk meg a filmből, aki a zenénél csak a szerelmet veszi komolyabban, így aztán éppen e két területen szenved egy bezárt kalitkában. A film nagy erénye, hogy nem kronologikusan vezet végig Ravel életén, hanem az események  Boleróhoz való viszonyán keresztül. Miközben megismerjük egy híres alkotó vívódását a nagy mű létrejöttéig, egy művész küzdelmét az érvényesüléssel, a maradandósággal, de azzal is, hogy miként teszi tönkre alkotói munkásságát éppen leghíresebb darabjának a világhíre, mely még életében lenullázza minden más zenei kompozícióját, legalábbis a saját fejében.

Ezek  a küzdelmek ragyogó jelmezek és díszletek között zajlanak, művészien fotózott száz évvel ezelőtti világ tárul fel, és a látottaktól korrajzot is kapunk, az úri középosztály életében lavírozva. Számomra azonban a film legnagyobb dobása az, hogy pontosan olyan ritmikában, olyan hangszerelésben készült, mint a Boleró, ismétlődőn, egyre erőteljesebben rakódnak egymásra a jelentek, s amikor kész az egész, akkor szinte őrületbe kergeti a hallgatót, a zeneszerzőt az ütemesen visszatérő dallam és a kibontott karakter.

A Boleró, ahogy azt egy francia filmtől elvárhatjuk, lassú sodrású, de minden jelenete több szálon fut, és rengeteg gondolat cikázik a nézőben, míg a képkockák végére ér. S többek között arra is rádöbben, hogy egyáltalán nem irigylésre méltó egy ilyen korszakalkotó zenemű szerzőjének lenni.

Bolero - 2024-es francia film

Apolló Art mozi