Dűne 2. - etalon film, mely látványban minden ez utáni sci-finek feladja a leckét

Dűne 2. - etalon film, mely látványban minden ezutáni sci-finek feladja a leckét

Jézus most homok fölött jár

Elöljáróban el kell mondanom, gyerekkorom óta falom a sci-fiket. Volt néhány klasszikus, ami jobban megfogott, de amúgy ebben a műfajban mindenevő vagyok. Frank Herberttől A dűne és a sorozat további öt kötete volt az egyik csúcs, bár meg kell mondanom sosem gondoltam volna, hogy ebből filmet lehet forgatni. Mert hihetetlenül elmélkedő módon, filozofikus mélységgel írták meg a köteteket, igen kevés benne az akció, a párbeszéd, annál több a leírás, a karakterek belső monológja a legkisebb cselekedeteink indítékairól. Aztán 1984-ben David Lynch (a későbbi Twin Peaks rendezője) mégis megfilmesítette, s még Sting, a rockénekes is játszott benne. Ám sajnos a negatív előérzetem bejött, nem lett veretes mű, meseszerű látványelemekkel, a kezdeti Star Wars űrvitorlásainál is hihetetlenebb űrjárgányokkal. Aztán Denis Villeneuve  nemrégiben újra belevágott, s lett is belőle 3 éve egy figyelemfelkeltő mozi. Mondjuk akciójelenetekben ekkor sem dúskáltunk, de ragyogóan átjött a bolygó hangulata, az őslakók és idegenek közötti erőviszonyból fakadó ellentétek, és az a misztikum, amit a bolygó kincse, a fűszer, valamint a „boszorkányos” háttér irányítók a Bene Gesseritek okozhatnak. Szinte életre keltek a személyes gondolatok, és a néző egyre inkább ott látta magát fremenként (őslakos) az Arrakis bolygón, kerülgetve a több száz méter hosszú hatalmas szájú, mindent elnyelő férgeit. 

A Dűne 2. úgy érkezett ezt követően pár hete, mint amikor a mazsorett lányok feltüzelik a szurkolókat az éles amerikai kosárlabda nagydöntőre, szóval meg volt ágyazva ahhoz, hogy valami frenetikus fantasztikus világba csöppenjünk. Egy olyanba, ahol a főhős Paul Atreides hercegnek előbb csak élet-halál harcot kellett vívnia a létezésért, majd jöhetett a beilleszkedés az őslakosok közé. Aztán igen látványos gerillaharcok során igazolta a harci vezetői rátermettségét, később már messiás minőségben tetszelgett, miközben maga sem tudta, hogy meddig haladhat az útja a ranglétrán a törzsben és a világegytemben. Természetesen nem kerülte el a szerelem sem, és mondani sem kell, minden akadályt ötösre teljesített. Aztán mindig egy fokozattal magasabbra jutott, mint ahogy azt eredetileg elgondolhatta a film szemlélője. Ennek a filmnek a varázsa abban rejlik, hogy az ember egy pillanat alatt a harcostársának hiszi ezt a fiatal srácot, miközben a történetben valóban igen kemény hadviselés zajlik. Aztán már nem bajtárs vagy vezér, mindenki elhiszi egy idő után, hogy tényleg a próféta érkezett a csúcstechnikával felszerelt ellennel hadakozni. 

Persze lehetnénk kritikusak is, mert a gépesített osztagok felsorakozása gyakran a Star Wars kockáit idézi. A homokféreg meglovaglása pedig erősen hajaz az Avatarban a főhős sárkány befogására. A kalandok, a belső küzdelmek a fremenek között pedig visszahoznak képeket A gyűrűk urából is, nem beszélve a homokférgegekről, melyek az Ahová lépek, szörny terem filmek nagytestvérei. Ám mindez legfeljebb utólag jut eszébe a nézőnek, mert a film annyira magával ragadó, olyan pergőn izgalmas, hogy két és fél órán át nemigen gondolkodik a moziban senki hasonlóságokon, előzményeken, utólagos dolgokon. A Dűne 1-2. Villeneuve rendezésének köszönhetően kialakított egy olyan képi világot, amit nehéz lesz túlszárnyalni a közeljövőben. Feladja a leckét minden ezután készülő sci-fi filmnek, mert legalább közelíteni illik majd mostantól ezeket aprólékosan megtervezett és kidolgozott látványt a fantasztikus világban.

Ami a szereplőket illeti, a Harkonnenek durvák, kőkemények, de ez már jól ismert a brutál akciófilmekből – mondjuk Stellan Skarskgard azért egy kis mimikával tudott még a félelemkeltéshez néhány elemet hozzátenni. Timothée Chalametnek ugyanakkor szinte személyre szabták a főszerepet:  az álmodozó fekete szépfiúnak tágra nyílt kék szemekkel ki tudja, mi minden fordul meg a fejében, miközben csendesen szemléli a látóhatárt? Jessicca Ferguson pedig ügyesen lavíroz a féltő anya és a földöntúli boszorkány karaktere között, ám az igazán telitalálat a két kiemelten kezelt őslakos, akik megmutatják népük szokásait, jellegzetességeit is jellemük mentén. Stilgar a vezető (Javier Bardem) és Chani (Zendaya) kételkedik, hitetlenkedik kezdetben, és ragyogóan érezhető, ahogy fokozatosan átalakulnak, mert meggyőzi őket a lehetetlen tetteivel az ifjú herceg.

A Dűne film két része kedvet teremt a könyv elolvasásához (további öt vaskos rész foglalkozik ugyanis Paul Atreides későbbi, valamint gyermekei sorsával). Mindemellett Villeneuvének ennél is nehezebb dolga lesz (de azért remélhetőleg vállalkozik rá, mert amit eddig nyújtott, az kitűnő), ha folytatja a sorozatot, mert a későbbiekben még kevesebb az akció a történetben, és még több az elmélkedés. 

 A dűne 2. (2024)

amerikai sci-fi kalandfilm 

Cinema city, Apolló és Kultik mozik