Pierre Vasarely viszi tovább legendás nagyapja küldetését

Előadást tartott a Janus Pannonius Múzeum építészeti konferenciáján, ennek apropójából exkluzív interjút adott lapunknak: szó esett nagyapja céljainak jelenkori továbbviteléről, magyar gyökereiről és a Vasarely Alapítvány elmúlt évekbeli kihívásairól is. Pierre Vasarely, akit 2013-ban a PTE díszdoktorává avattak, küldetésének érzi, hogy méltó módon őrizze és továbbadja Victor Vasarely művészete mellett a társadalmi törekvéseit is.

– A Janus Pannonius Múzeum konferenciáján A színes város címmel tartott előadást. Miként vált a program előadójává és milyen főbb gondolatokat vázolt fel a hallgatóságnak? 

– A múzeum szakértői, Getto Katalin és Nagy András meghívására látogattam el Pécsre, hogy bemutassam Vasarely elképzeléseit az építészet és a művészet együttműködését illetően. Hangsúlyoztam a nagyapám munkásságának gyökereit a budapesti Bauhaus Műhelyben alapozta meg, ahol későbbi feleségével, nagyanyámmal, Spinner Klárával együtt tanult, Párizsba költözésük előtt. Vasarely nagyon szerette volna műveit elérhetővé tenni minden ember számára. Vissza akart adni a világnak mindabból, amit kapott. A művészetet elérhetővé akarta tenni mindenki számára. E cél egybecsengett a Bauhaus törekvéseivel, amelyek Közép-Európában nem voltak ismeretlenek, de az 1930-as évektől kezdve Párizsban nagyapám volt ennek az első, úttörő képviselője.

A pécsi konferencián arról is beszéltem, miként kívánta Vasarely a művészetet az építészetben megjeleníteni. Úgy látta, a művészet általában a tehetős polgárság és az előkelők kiváltsága volt. Pécs erre jó példa, a központban számos szép, történelmi, művészeti emlék látható, a külvárosi részeken viszont már semmi ilyesmivel nem találkozunk. Ennek egy kis enyhítésére törekedtünk egyébként a 2010-es években, amikor a Vasarely Alapítvány a Dél-dunántúli Építész Kamarával karöltve létrehozta az uránvárosban a panellakások méreteit megörökítő „37 négyzetméter” című absztrakt művet. Ebben az a törekvés jelent meg, hogy vannak olyanok, akik anyagilag nem engedhetik meg maguknak, hogy múzeumokba járjanak, így a művészetet el kell vinnünk oda, ahol ők élnek. Vasarely egész munkássága e gondolat köré épült, azt hirdette, változtatnunk kell a művészetről kialakított felfogásunkon. 

– Mennyire tartja a művészetet széles körben hozzáférhetőnek a mai Európában?

– Sajnálatos módon nem látom, hogy sokat változott volna a helyzet. A művészet továbbra is a tehetősebbek kiváltságaként van jelen legtöbb esetben. Úgy vélem, Vasarely gondolataival az egyetemeken és iskolákban is érdemes lenne foglalkozni, hogy még szélesebb körben érthetőbbek legyenek. Azt is megállapította, hogy az ő korában – de tulajdonképp így van ez most is – Európa szerte „szürke városokat” városokat építettünk, amelyek a szegények lakóhelyéül szolgálnak, kis helyre zsúfolva megannyi lakost. Vasarely az ‘50-es években azt mondta, harcoljunk a szürke városok ellen, amelyek zsúfoltsága számos társadalmi problémát okozhat hosszú távon. Vasarely többek között az Aix-en-Provence-i alapítványt és az óbudai múzeumát is szándékosan szegényebb emberek által lakott területeken hozta létre, integrálva ezáltal a művészetet e városrészekbe. Ez tulajdonképp egy tudatos társadalmi állásfoglalás is.

–Mit gondol, miért fontos, hogy a művészet körülvegye a lakosságot, min változtathat ez?

– Láthatjuk ezt, ha körülnézünk Pécsen, a belvárosban. Mindenhol szépség vesz körül, mert művészi alkotások, látványos épületek vesznek körül. Sokkal jobban érezzük magunkat, amikor ilyen környezetben élhetünk. Vasarely úgy látta, hogy a művésznek küldetése van a földön. A társadalomért, az emberekért dolgozik, nem csak azért, hogy műveit eladja galériákban és kiállításokon mutassa be. Szerinte a művészeknek együtt kell dolgozniuk magánvállalatokkal, egyetemekkel és a politikai döntéshozókkal. Úgy látom, Vasarely személye és törekvései  40-50 évvel meghaladták a saját korát, hidat képeztek a Bauhaus és a 21. századi művészek között.

– Milyen emlékei emelkednek ki Pécs kapcsán nagyszülei elmeséléséből, illetve saját tapasztalataiból merítkezve?

– A nagyapám csak négy évet töltött Pécsen, 1906 és 1910 között. Azután Pöstyénre, Felvidékre költöztek, majd Budapestre. 1930-ban mentek Párizsba, de nagyanyámmal halálukig magyarul beszéltek egymással. Ez számukra nagyon fontos volt. Nagyanyám minden este sajátosan magyar ételeket készített. Boldog voltam, hogy megkóstolhattam az egri bikavért, a tokaji és villányi borokat, a magyar kolbászt és a körözöttet. Nagyszüleim egész életükben megőriztek valamit a magyar kultúrából és konyhából.

A  Pécsi Vasarely Múzeum megnyitójára nem tudtam eljönni 1976-ban, de a budapesti múzeum 1987-es nyitásának alkalmából ellátogattam Pécsre, Vasarely szülővárosába. Amikor a régi pécsi utcákon először végigsétáltam, éreztem valami különlegeset. Azóta számos alkalommal jártam a városban. 2011 óta Aix-en-Provence és Pécs testvérvárosként kapcsolódik össze, több ifjúsági csereprogramot is működtetünk, 2016-ban, Vasarely 110. születésnapján, amely egybeesett az Aix-en-Provence-i Vasarely Alapítvány és a pécsi Vasarely Múzeum megnyitásának évfordulójával, illetve az azt követő években további események fonták szorosabbra a két település közötti szálakat. A koronavírus sok mindennek megálljt parancsolt, de szeretnénk újra erősíteni a kapcsolatokat. Fontosnak tartom a két múzeum közötti  szövetséget is, számos nemzetközi kiállításon működtünk már együtt Vasarely művészetének bemutatása során.

– Mit tart ma a Vasarely Alapítvány küldetésének?

– Sokkal érthetőbbé kell tennünk Victor Vasarely céljait. Ő rendkívül nagylelkű volt, s talán sokan nem ismerik eléggé a gondolatait. A küldetésünk az, hogy kövessük az ő és a felesége nagylelkű célkitűzéseit, hogy megmutassuk mennyire aktuálisak ma is ezek a törekvések. Ennek érdekében az Alapítvány több társadalmi projektet igyekszik megvalósítani. Kínálunk például különböző képzőművészeti és kézműves tevékenységeket diákoknak, akik így kipróbálhatnak olyan technikákat, amelyekkel mindennapi életükben talán nem is találkoznának. Emellett együttműködünk egy marseille-i intézménnyel, amelyet úgy neveznek, L'École de la 2e Chance, azaz a Második Esély Iskolája. 16 és 25 év közötti fiataloknak szól, akik valamiért kiestek az oktatásból. Gyakran afrikai vagy arab származásúak, akiknek a családja esetenként egyáltalán nem beszél franciául, illetve nincs pénzük a kultúrára. Az intézményben vállalatoktól kapnak segítséget, hogy munkát találjanak az IT területén, mi pedig felajánljuk nekik, hogy ellátogathatnak az alapítványhoz. Legtöbbször ez az első alkalom, hogy múzeumba lépnek. Ez rendkívül fontos számunkra, s azt is látjuk, hogy ezek a fiatalok okosak és jó kérdéseket tesznek fel. 

Ezen felül számos kiállítást szerveztünk világszerte, időnként együttműködve a pécsi és az óbudai múzeumokkal. Szeretnénk visszahozni ezeket a nagylelkű ötleteket, melyek Vasarelytől és a Műhelytől erednek. Tulajdonképp csak próbálom követni az ő ötleteiket, és úgy látom, még sok munka áll előttünk. 

Bár nem beszélem a magyar nyelvet, s csak néhány káromkodásra emlékszem, amelyeket sakkozás és golyózás hevében tanultam el nagyapámtól, nagyon érdekel a kapcsolat a gyökereimmel. Úgy érzem, a magyar néphagyománynak jelentős hatása volt nagyszüleim, főként nagyanyám, Claire művészetére, aki viszont szorosan együtt dolgozott Vasarelyvel. Ha végignézzük Claire alkotásait, le sem lehetne tagadni, hogy Magyarországról származik. A terveink közt szerepel, hogy a közeljövőben, első alkalommal, önálló kiállítást rendezzünk Pécsen Claire munkáiból, majd az azt követő évben Aix-En-Provence-ban is.

Vasarely hosszú távú törekvéseket fogalmazott meg

Pierre Vasarely arról is mesélt, Victor Vasarely Yvarallal, Pierre apjával együtt készítette el a Renault logóját, de Victor számos ehhez hasonló tervezőgrafikai projekten dolgozott, márkákkal, cégekkel együttműködve alkotott különböző reklámterveket.

– Pályája kezdetén meghatározó volt ez az irány is a munkásságában. Nagyon tudatosan dolgozott, az így befolyt összegeket annak a szellemi központnak az alapítására gyűjtötte, amit eleinte Párizsba tervezett, majd 1970-ben Gordes-ban nyílt Vasarely didaktikai múzeum nyílik, 1976-ban pedig Aix-en-Provence-ban a saját tervei alapján épült Építészeti Központ – számolt be Pierre nagyapja hosszú távon való gondolkodásáról.

Victor Vasarely 1930-ban költözött Párizsba a szintén művész Spinner Klárával, aki a felesége lett (későbbi nevén Claire Vasarely). Párizsban már ekkor olyan iskolát akartak létrehozni, mint a budapesti Műhely, még a háború előtt, amit majdnem sikerült megvalósítaniuk, de aztán közbejött a háború.

– Amikor a háború véget ért, 1944-ben a nagyapám galériát nyitott Párizsban Denise René-vel, s 1955 és 1970 között az egész világot meghatározta tevékenysége, amelyet ma optikai művészetnek, illetve kinetikus művészetnek nevezünk, Vasarelyt pedig ezen irányzatok atyjaként tartjuk számon. Az 1970-es évek elejére ő vált az egyik legnépszerűbb művésszé a nyugati világban, így létrehozhatott egy alapítványt Franciaországban. Az első múzeumot 1970-ben Gordes-ban alapították, majd 1976-ban Aix-en-Provence-ban és Pécsen, 1987-ben Budapesten – emlékezett vissza nagyapja tevékenységére a legendás művészre még megjelenésében is emlékeztető Pierre Vasarely.

Még várja egyes alkotások hazatérését a Vasarely Alapítvány

Tavaly lapunkban Pierre fiával, Victor dédunokájával, Ugo Vasarelyvel készült interjúnk is olvasható volt, amelyben röviden szó esett a család elmúlt több mint két évtizedét megnehezítő örökösödési vitáról, mely mára szerencsére nyugvó pont felé közeledik, a nagyapja örökségét továbbvivő Pierre és az alapítvány előtt azonban még áll egy-két izgalom. Tavaly a Vasarely Fesztiválon Pécsen is bemutatták a Vasarely regényes évszázada című kötetet Pierre tollából, amelyben röviden a művészi örökség közelmúltbeli kihívásait is érintette.

– A könyvemben említettem, hogy a '90-es években mostohaanyám, édesapám második felesége több száz Vasarely-művet birtokába vett (legtöbbjük az Aix-en-Provence-i Vasarely Alapítványé volt), s elvitte őket Chicagóba, majd Puerto Ricóba. Szerencsére az amerikai igazságszolgáltatás több mint 110 művet lefoglalt. Jelenleg még egy újabb jogi döntésre várunk, hogy ezek az alkotások végre visszatérhessenek. Remélhetőleg ez a közeljövőben megoldódik, és örömteli lesz, amikor hazaérkeznek a Vasarely Alapítványhoz, amelyet sosem kellett volna elhagyniuk – mondta bizakodó mosollyal Pierre Vasarely.