A Deep Purple hozta a kötelezőt, de nem volt több, mint nosztalgiavonat

Ám a Papp László Arénában a koncert előtti időszakban inkább a felszínesség vágott mellbe. Már az is zavaró volt, hogy a műanyag poharaknak rendesen megkérték az árát, de nem vették a fáradtságot, mint a Rolling Stones fellépéseknél, hogy az együttesre jellemző ábrával, vagy mondjuk színnel lássák el, hogy aztán örök mementóként hazavigye az ember.

Az előzenekar az osztrák Mother’s Cake a hivatalos felkonf szerint pszichedelikus space rock bandaként vezette fel az estet, de ezt a jelzőjét legfeljebb egy vérszegény Pink Floyd-szerű gitárszóló idézte meg, alapból punk rockot nyomtak, szóval semmi közük nem volt a Deep Purple muzsikához. Aztán végre jöttek Gillanék s csaknem teltház hallgatta áhitattal a legendás és kereken ötven éves Machine Head album kiemelkedő számait, meg olyan klasszikusokat, mint a Smoke on the Water, a Hush vagy a Black Night. Ezzel nem is volt semmi baj, Gillan hozta még 78 évesen is erőből a magas hangokat, Paice-re sem lehetett panasz a doboknál, Glover meg amikor kellett, odaállt szólózni. Engem leginkább az zavart, hogy Don Aireyt túlzottan előtérbe tolták, a Hammond orgona rejtelmeiből tartott a mai középkorúaknak bemutatót, talán azért, mert napjaink imstrumentális zenéjében már igen kevés ilyen futamot hallani. Az ismert dalok jól szóltak, de összességében hiányzott a dinamika, a tűz, persze ez már nem annyira várható el egy döntően 1945-ös születésű bandától.

Azért megemlítem, jártam nem is olyan régen egy Ten Years After koncerten, ahol az új énekes-szóló gitáros a hátára vette az együttest, fergeteges bulit csapva. A Deep Purple is beújított idén egy 44 éves gitárost (Simon McBride) aki kiválóan muzsikált, viszont nem kapott vezető szerepet. A nagy öregek inkább azt a koreográfiát találták ki, hogy egy-egy húzós ősi számukat követően kiküldtek valakit a porondra a csapatból, hogy virtuóz szólóval szórakoztassa a közönséget. Az új gitáros például hozott eredetit, ugyanakkor a különböző műfajokat vegyítő, a klasszikus zenét és a Monthy csárdást összemontírozó orgonajáték kifejezetten zavaró volt, cirkuszi produkcióra emlékeztetett. Egy magyarul elmondott mondat ennél sokkal szimpatikusabb, stilszerűen „mélyebb” lett volna.

Amúgy a hangzással, a látvánnyal összességében nem volt semmi baj, de azért hiányoztak olyan igazán Deep Purple-s dallamok  mint a Strange Kind of Woman, meyben az ének a gitárakkordokat utánozza. Helyette viszont kaptunk egy olyat, amikor a gitár az orgonával felelget egymásnak. Videomontázs sem volt minden világsikerhez, esetenként inkább Vasarely kockák röpködtek a háttérben. Összességében kicsit ráérős, pihenős másfél órás koncert volt, olyan hatvan fölöttieknek való, ahol már senki nem tépi az istrángot, de azért még minőségi szinten elréved a messzeségben. Persze nem is lehet többet elvárni nyolcvanhoz közelítő zenészektől! Bár én úgy gondoltam, hogy a Deep Purple-től igen.

Budapest, Papp László Aréna

2023. július 16. 20.00.