Csendes háború zajlik egy kis ír szigeten

Az 1920-as években járunk egy kis ír szigeten, ahol úgy tűnik minden békés és nyugodt, miközben nem messze tőlük polgárháború dúl. De a látszat néha csal, hiszen kisebb harc – ami egy kedvességéről ismert embernek azonban nagynak tűnik – veszi kezdetét két jó barát között. Pádraic egy egyszerű tehénpásztor, aki nővérével, Siobhánnal él, legjobb barátjával Commal pedig mindennap Guinnest szürcsölve töltik a délutánt a sziget egyetlen kocsmájában. Azonban Colm egy nap úgy dönt, hogy egyik-napról a másikra nem kér többet Pádraic társaságából.  

A rendező-forgatókönyv író, Martin McDonagh, akinek nevéhez az Erőszakik és a Három óriásplakát Ebbing határában is fűzhető, eredetileg színdarabként álmodta meg A sziget szellemeit. Ezt meg is alapozza a helyszín, valamint a kevés szereplő, akiket felvonultat. De nem ártott ennek az alkotásnak az, hogy végül a mozikban kötött ki.  

A kreátor minden filmjére igaz, hogy történeteiben az emberek természetét, és az abból eredő abszurditásokat próbálja megragadni. Ennek jelei A sziget szellemében is fellelhetők, de mégis egy csendesebb hullámokat produkáló történetet kapnak a nézők.  

A történet kezdete in medias res. Nem látunk semmit szereplőink múltjából. Rögtön azzal a ténnyel szembesülünk, hogy egy barátság széthullik, de csak úgy hirtelen, mert a duó egyik tagja, Colm, úgy gondolta, hogy ennek most jött el az ideje. Új mederbe akarja terelni az életét, és ebben nem fér meg egy kissé ügyefogyott ember barátsága.

Pádraic azonban ezt nem tudja megemészteni, válaszokat akar, de Colm inkább levágja az ujjait, minthogy szóba álljon régi cimborájával. A rendező nem áll ki egyik karakter mellett sem, de a néző automatikusan a lassan mindent elvesztő Pádraic-kal azonosul, hiszen ő hordozza magában azt a magányt, amelyet több néző is megtapasztalhatott már. A megteremtett alapállás egyre abszurdabb helyzeteket szül, és bizarr események sora veszi kezdetét, amelyek által végigjárjuk az érzelem minden skáláját. Sírunk, nevetünk, félünk és reménykedünk.  

Az, hogy a látottak így hatnak ránk nagy mértékben függ a színészek játékától. A Pádraicot megformáló Collin Farrel mindig meg tud győzni, hogy ő egy igazán jó színész. Az elveszett, magára hagyott alak megformálása lenyűgöző, akinek méltó párja Brendan Gleeson visszafogott, csendes karaktere. A köztük lévő dinamika és barátság meggyőző – pont ezért sem baj, hogy nem kapunk képet arról, hogy milyen is volt a kapcsolatuk a szakítás után – , ami talán köszönhető annak is, hogy nem ez az első film, amelyben társakat alakítanak.

De rajtuk kívül a többi, kisebb szereppel rendelkező színész is remekel. Elég csak Barry Keoghant megemlíteni, aki többször bizonyította már, hogy mennyire jól meg tudja formálni a furcsa alakokat. Aki azonban viszi a prímet, az Kerry Condon, akinek vágyaival szintén könnyen azonosulhat a néző.  

A film minden egyes szereplője menekül valami elől, amely új utakat szül nemcsak az életükben, hanem a személyiségükben is, amelyek pedig újabb kérdésköröket vetnek fel, mint például az együgyűségből eredő boldogság, a kedvesség túlértékelése, a többre vágyás, a magány és az egymásra való utaltság is.  

A történet kiszámíthatatlan, nem tudni, hogy a következő jelentben kacagni vagy éppen sírni fogunk, pont ezért végig össze van facsarodva a néző szíve, és reménykedik, hogy minden, amit látnak, annak a végkifejlete pozitív legyen. De tudjuk, hogy az élet nem habos torta cseresznyével a tetején, hanem inkább egy jó Guinness, amelynek íze semmihez sem hasonlítható. Hol édesnek, hol keserűnek érzi a fogyasztója.