A baranyai tánchagyományok mestere a pécsi néptáncpedagógus

– Minden a néptánccal indult. Hogy került kapcsolatba ezzel a területtel?

– Gyerekként, szakkörben kezdtem el táncolni Pécsen. Ez a csoport vált a Mecsek Táncegyüttes utánpótlásává, pár éven belül én is oda kerültem, onnantól sok próba, táborok és fellépések, koreográfiák jöttek. Körülbelül huszonöt éves voltam, amikor egyik táncos társam szólt, a siklósi Pelikán Táncegyüttesnek kellene egy énekes női körtáncot, egy karikázó koreográfiát készíteni, segíteni a műsoruk előkészületeiben. Így kerültem a Pelikán közelébe, két évvel később, 1995-ben már művészeti vezető lettem ott. 

– Vezetése alatt a Pelikán Táncegyüttes országos hírű együttessé vált.

– Az együttesnél eltöltött két évtized alatt sikerült elérni, amiről egy kis táncegyüttes csak álmodni mer, a térség kulturális életének meghatározó szereplőivé váltunk. Az autentikus folklór koreográfiák mellett tematikus és táncszínházi koreográfiákat is készítettem. Együttműködést építettem ki nem csak a helyi, hanem horvátországi, és vajdasági kulturális szervezetekkel és együttesekkel egyaránt. Az országos hírnevet a „Kultúrával a Nyugat Kapujában” – Nemzeti Fesztiválon elért első helyünk hozta el.

– Mit gondol, mi a néptánc legfontosabb szerepe?

– A táncnak rendkívül fontos közösségformáló, ezen keresztül egyéniség formáló szerepe van. Míg ma kevesebb kapcsolatunk van a táncon keresztül, korábban a faluközösségek fontos szervező ereje volt, de a városokban is meghatározó jelentőséggel bírtak a táncos események. Komplex módon hat az érzékszerveinkre, ezáltal a mentális egészségére, nélküle elmagányosodik az ember a társadalomban. Jelen korunkban kevésbé vagyunk kíváncsiak egymásra és az elődeinkre, a felejtés azonban elidegeníti az embereket egymástól. Ez a közösségszervező erő ma is pótolhatatlan. Ezen felül pedig a Kárpát-Medencében a nemzeti összetartozás szimbólumaként is értelmezhetők a néphagyomány jelenségei, főként a néptánc.

– Mi lehet az oka, hogy sok fiatal mégsem műveli ezeket a táncokat?

– Jellemző egyfajta sablonszerű gondolkodás, miszerint ami régi, az nem kell. Ebben az is szerepet játszik, hogy a hagyomány továbbadásának láncszemei kimaradtak, így már nem érzik közelinek magukhoz. Ez igen összetett, hosszú folyamat, nyilván hozzájárult, hogy a háborúk pusztítása miatt egész generációk maradtak ki, az iparosodás során a falvak kulturális élete átalakult, vagy elsorvadt, a vidékiek nagy része a városba költözött. Megváltozott a korszellem is, a média hatása sem segít. 

– Mindemellett számos magyar néptáncos és hagyományőrző együttes működik jelenleg is. Hogyan látja a néptánc hagyomány fennmaradásának lehetőségét?

– Azt gondolom, fennmaradása a nemzetállam létezésétől függ. Amíg az állam hangsúlyozni tudja identitásának nemzeti karakterét, addig ez viszonyítási pontot jelent a benne élők számára, s alapot ad a nemzeti kultúra művelésére, az értékek megőrzésére. Ha ez nem létezne, egyfajta multikulturális közösségben élnénk, mozaik elemekként egymás mellett, s az identitásunk sokkal inkább a különféle szituációktól függne ahogy a későmodern nagyvárosok példái is mutatják. Úgy látom, jelenleg ez a szimbolikus esszencia az egyik legfőbb összetartó erő.

– A néptánc  színpadi vagy közösségi műfaj elsősorban?

–  Azt gondolom, fontos hogy mindkét funkciója meglegyen. A hagyományőrző, közösségi funkciót fontos tovább éltetni a pedagógiában és a táncegyüttesekben is, ugyanakkor a művészi értéket sem hanyagolhatjuk el. A minőségi színpadi produkciókkal pedig kiemelhetjük, további rangot adhatunk a magyar táncok értékének.

– Sajátosan komplexmódon dolgozták fel a baranyai tánchagyományokat. Milyen módszert használt?

– Gunszt Andreával két kötetet szenteltünk a történelmi Baranya táncainak. Ehhez én a táncokat részletesen, archív felvételek segítségével elemeztem, s egy rendkívül összetett jelrendszer, a Lábán Rudolf-féle kinetográfia segítségével jegyeztem le őket. Ez a táncjelírást, a táncok “kottáját” jelenti. Több dimenzióban, a táncos egész testének mozgását figyelembe kell venni hozzá, így egy két perces táncfolyamat lejegyzése sokszor három hetes munkát jelent.

– Most azonban a városi táncmestereket kutatja. Hogy jutott el ehhez a témához?

– A könyvek kapcsán a Szegedi Tudományegyetem néprajz kutatója, Varga Sándor megfogalmazott egy kritikát, amivel akkor nem értettem teljesen egyet. Ez ösztönzött arra, hogy legalizáljam a tudásomat és jelentkezzem a Szegedi Tudományegyetemre. Most már a mesterképzést végzem, táncantropológiai szakirányon tanulok, mely a kulturális antropológia egyik ága. A kritika a táncmesterek (társastáncok, táncdivatok) hagyományos néptáncra gyakorolt hatására vonatkozott. Bár úgy láttam, ez Baranyában nem volt erősen meghatározó, s ezt továbbra is tartom, azóta jóval árnyaltabb lett az álláspontom. 

– De a táncmesterek mégiscsak megihlették!

– Igen, ugyanis ez a kritika inspirálta az új kutatásomat, mely szintén unikum: a baranyai táncmesterek munkásságát kezdtem el vizsgálni, ezzel korában még nem foglalkozott senki részletesen. Egyedül Herczenberger József volt ismert, aki 1918-ban halt meg és országos szintű elismertségre tett szert, korabeli források sokat emlegetik a Levente-tánc című koreográfiáját. Azóta tizenöt további helyi táncmester életrajzát tudtam feltérképezni, e témából írom a szakdolgozatomat is. 

– Mi volt egy akkori táncmester feladata?

– A vizsgált 1860-as évektől a második világháborúig terjedő időszakban a táncmester nem csak a kor divatos táncait oktatta, de illemtant, esetenként vívást is oktatott. A polgári társadalomba való beilleszkedés fontos szereplője volt, aki a társadalmi viselkedés alapjaival ismertette meg a fiatalokat. Az általa tanított táncok többsége közösségi tánc volt, melynek irányításra volt szüksége, a táncmester így a bálok szervezője, levezénylője volt. 

– Mindemellett jelenleg is oktat néptáncpedagógusként. E területen mit tart a legfontosabbnak?

– A módszerek és a megközelítés attól függ, hol tanít az ember, milyen célokkal. Az iskolai néptáncoktatásban az örömszerzés is fontos szerep, ezen keresztül pedig a kompetencia alapú fejlesztés a cél. A tánccal igyekszünk pedagógusként önmagukhoz, a világhoz, a hagyományokhoz és a társaikhoz kapcsolatokat kialakítani. Ebben a megközelítésben a néptánc tulajdonképp egy eszköz. Ezzel szemben egy néptáncegyüttesben a színpadi produkciók, a színvonalas koreográfiák létrehozása miatt maga a tánc nem eszköz, hanem a cél. A tánc segít önmagunk megismerésében is. Hajlandó vagyok-e felállni, hogy viszonyulok a páromhoz, akivel táncolok, illetve a közösségben hogyan viselkedem. A táncon keresztül nagyon jól elemezhető az ember, mint társadalmi lény. Ez a táncantropológia tudományterülete, s a jövőben ezt szeretném mélyebben vizsgálni. 

– Ezek szerint árulkodó lehet az emberről az, ahogy táncol?

– Elemeztem egyszer egy archív táncos felvételt a drávaszögi Laskóról, amelyen azt vettem észre, hogy a felvételen szereplő férfi délszláv stílusban táncol egy magyar táncot, amely a dél-alföldi oláhosokhoz közel álló figurázó lépésekkel volt tele. Később került elő a kutatási jegyzőkönyv, amely igazolta a táncelemzés következtetéseit. A táncot előadó férfi apja Laskóra költözött 1918 után, előtte Óbecsén, egy vajdasági magyar településen laktak, ahova Dél-Alföldről telepítették korábban át felmenőit. A táncából vissza tudtam követni a család élettörténetét. 

Folyamatosan mélyíti tudását

Balogh János 1967-ben született Pécsen. Gyermekként kezdett táncolni, melynek oktatása, művelése és kutatása hivatásává vált. Dolgozott gazdasági és informatikai területen is, s azt mondja, ha több ideje lenne, az asztalos szakmát is kitanulná, de a fényképezés is érdekli. Folyamatosan képzi magát, a Táncművészeti Főiskola néptáncpedagógus szakja után a PTE-n elvégezte a közoktatási vezető és pedagógus szakvizsga képzést, most pedig a Szegedi Tudományegyetemen tanul táncantropológiát. Jelenleg a Berze Nagy János Alapfokú Művészeti Iskola és a Pécsi Református Kollégium Alapfokú Művészeti Iskola oktatója.