Nicholas Tate: értsük meg kik vagyunk és honnan jöttünk, hogy tudjuk, hová tartunk

– Mit ért az oktatás konzervatív megközelítése alatt Nicholas Tate?

– Úgy gondolom, hogy jelenleg az angol nyelvterületen és részben Nyugat-Európában is, az emberek nagyon aggódnak az oktatás alakulása miatt, ezért egyre többen kívánnak visszatérni egy hagyományosabb, klasszikusnak vagy konzervatívnak nevezhető oktatási szemlélethez. Ennek lényege a tudás következő generációk számára való átadása. A híres 19. századi költő és oktató, Matthew Arnold fogalmazott úgy, hogy át kell adni „a legjobbat amit amit eddig gondoltak és elmondtak” („the best which has been thought and said”). 

– Miért emellett foglalt állást?

– Azt gondolom, az oktatásnak a tények megismertetése és nem pedig az a célja, hogy a gyerekeket már most aktivistákká tegyék, olyan szempontok mentén, amelyeket az oktatók éppen elképzelnek. Angol nyelvterületen ez valós aggodalmakat kelt az emberekben. Mostanában hallottam arról, hogy Skóciában néhány iskola azon gondolkodik, hogy megváltoztatják a történelem és a földrajz órák anyagát, olyan kurzusokra, amelyek a klímaváltozásról, fenntarthatóságról, társadalmi igazságosságról és hasonlókról szólnak. De ez nagyon jelenközpontú megközelítés. Különösen az Egyesült Államokban jellemző ez, az oktatás sokhelyütt túlzottan is a gyermek közvetlen környezetére összpontosít. 

– Mit tapasztalt ezt illetően nemzetközi szinten?

– Sok oktatási rendszer, különösen az angol nyelvterületen, bizalmatlan a nyugati civilizáció iránt, még magukban a nyugati országokban is. Úgy érzik, ha egy tanterv túlhangsúlyozza a nyugati civilizáció zsidó-keresztény, görög-római vagy felvilágosodásbeli alapjait, akkor ez diszkrimináció azokkal szemben, akik más örökségből származnak. A hagyományos oktatás azonban pont azt mondja, ezt az európai örökséget mindenkinek tovább kell adnunk, az egyre soknemzetiségűbbé váló nyugati országokban is, és mindenkinek meg kell adnunk az érzést, hogy részei ennek az örökségnek. Ez nem jelenti azt, hogy hagyjuk figyelmen kívül a tényt, hogy az emberek más kultúrákból is érkeznek. Tanuljunk az iszlámról, értsük meg az afrikai kultúrák tapasztalatait vagy bármely egyéb civilizációk értékeit. De a tanterv középpontjában ennek az európai örökségnek az átadása áll, amely mindenki számára elérhető. Sok iskola azonban egyre inkább eltávolodik ettől. És az az érzésünk, hogy ez rombolja a társadalom kohézióját. Az emberek nem tudják, honnan jöttek, nincs identitástudatuk. 

Különösen Amerikában tapasztalható az, hogy ehelyett inkább egyéb szempontokat hangsúlyoznak, de ez sokszor megosztóvá válik: ha fehér vagy, akkor fehér kiváltságaid vannak, és bűnhődnöd kell ezért. Ha nem fehér, akkor elnyomott vagy, áldozat, és harcolnod kell a társadalomban uralkodó fehér uralom ellen. Ha lány, akkor patriarchátusban élsz, és a fiúk ellen kell küzdened. Ha pedig meleg, akkor egy olyan kisebbséghez tartozol, amelyet homofób támadások érnek. Úgy gondolom, ez nem arra hívja fel a figyelmet, hogy mi a közös az emberekben, és hogyan kellene együtt dolgoznunk, tisztelnünk egymást és egy közösség részévé válni, hanem a különbözőségeiket hangsúlyozza. Ez nagyon megosztó és nem jó sem az egyéneknek, sem a társadalomnak. Persze nem minden amerikai iskolában történik így, de egyre több példát látni, például Németországban is. A könyvben nem használtam még ezt a kifejezést, de mindez sokban összefügg azzal, amit woke irányzatnak neveznek. 

– Ugyanakkor kétségtelen, hogy az említett problémák mind rendelkeznek igazságalappal.

– Természetesen, azonban az egyoldalúság sosem vezet jóra. Az Egyesült Királyság esetében például, a történelem oktatása során meg kell ismertetni a diákokkal, hogy az egykori birodalmi hatalom elkövetett nagyon rossz dolgokat, részt vett a rabszolgakereskedelemben. De azt is, hogy később az Egyesült Királyság volt az az ország, amely elsők között szüntette meg a rabszolgaságot a 19. században és az angol adófizetők járultak hozzá egy jelentős haditengerészet fenntartásáért az egész világon, amelynek egyik fő funkciója az volt, hogy megállítson más országokat a rabszolgakereskedelem folytatásában. Az áldozatszerep túlzott hangsúlyozása lelkileg is megterhelő lehet az új generációk fiataljai számára, s úgy látom, nem vezet pozitív irányba.

– Könyvében négy gondolkodó munkásságára épít, melyeket az MCC ajánlója szerint az ideológiai főárammal szemben ismertet: a költő és társadalomkritikus T. S. Eliot, a filozófus Michael Oakeshott, a politikai gondolkodó Hannah Arendt és a pedagógus E. D. Hirsch véleményeit. Összefoglalná, mely meglátásaikat vette alapul az oktatás kérdését illetően?

– Persze. Az utolsóval kezdem: E.D. Hirsch egy ma is élő, 95 éves amerikai szerző. Az ő meglátása az, hogy ahhoz, hogy valaki teljes mértékben része legyen a társadalomnak és állampolgár legyen, részt tudjon venni a nemzeti vitákban, ehhez szükség van egy bizonyos ténybeli tudásalapra. Ő baloldali, demokrata párti szerző, egyáltalán nem politikai konzervatív. De azt tapasztalta az amerikai egyetemeken tanítva, hogy sok, például afroamerikai háttérből származó hallgató, akik nagyon szegény városrészeken nőttek fel, nem rendelkeztek elegendő ismeretekkel az amerikai irodalomból és történelemből, és ez gyengítette az esélyeiket. Az esélyegyenlőség érdekében ezért Hirsch úgy véli, fontos, hogy létezzen egy nemzeti tudásbázis, amelyet mindenki számára átadnak. És kritikus azokkal szemben is, akik azt mondják, hogy a nemzetek már nem számítanak, mert igenis számítanak, az oktatásban, a tantervek kialakításánál is figyelembe kell venni a nemzeti sajátosságokat.

Hannah Arendt német zsidó származású történész, filozófus volt, aki Amerikába emigrált. Legismertebbek a totalitarizmusról készült munkái, de írt egy remek esszét az amerikai oktatás válságáról is az 1950-es években. Azt tapasztalta, hogy az 1950-es években sem ismertették meg a gyerekeket a múlt örökségével, hanem csak arra tanították őket, hogy lépjenek kapcsolatba egymással, játsszanak, működjenek együtt, és fedezzenek fel dolgokat saját maguk. Azt a híres kijelentést tette, miszerint 

Ő radikálisan baloldali gondolkodó volt, szabadságot akart, azt akarta, hogy a következő generációnak ne mondják meg, mit tegyen. 

Michael Oakeshott számos gondolata közül az egyik legérdekesebb, hogy úgy vélte, az iskolának a társadalomtól valamiképp különállónak kellene lennie. Az iskola feladata nem csak az, hogy megismertessen az élet azon területeivel, amelyeket az iskolán kívül egyébként is ismersz. Hanem azért, hogy kiemeljen a közvetlen körülményeidből, és bemutasson valami mást. Mert ez izgalmas. Mert felszabadító. És ez az, ami potenciálisan más emberré tehet téged, ha más emberré akarsz válni. Nem azért akarunk iskolába járni, hogy szorosan csak a helyi környezetünkben való teendőkre fókuszáljunk. Ez is fontos, de a fő cél, hogy az oktatás kiemeljen a környezetedből. Hogy felkeltse az érdeklődésed az ókori Egyiptommal vagy Rómával kapcsolatban, hogy megismerd az Amazonas dzsungeleit, hogy elolvass egy regényt a 19. századból, ami nyilvánvalóan egy másfajta világban játszódik, mint az a világ, amiben most élsz. 

T.S. Eliot, az utolsó a négy gondolkodó közül, a legkonzervatívabb. Ragaszkodott a magaskultúra létezéséhez, Homérosz és Vergilius vagy Shakespeare, Cervantes és Goethe értelmében. Talán a magaskultúra legmagasabb szintje nem való mindenkinek, de ha nem adjuk tovább az iskolákon keresztül, akkor el fog veszni, pedig rengeteget profitáltunk e szerzők rendkívüli műveiből. Homérosznak, több száz évvel Krisztus előtt, hihetetlen látomása volt a világról. Az Iliasz, az Odüsszeia emberi kalandok nagyszerű történetei, amelyeknek van mondanivalójuk a mai embereknek. És ezért még mindig tanuljuk az iskolában. De ha az iskolák megszűnnek ezt továbbadni, akkor előbb-utóbb el fogjuk felejteni. A társadalom számára veszteség lenne, ha már nem lennének meg ezek a kapcsolatok a múlt nagyszerű alakjaival. És ez vonatkozik a nagy zenészekre, képzőművészekre, építészekre, valamint a nagy tudományos felfedezésekre. Tudnunk kell arról, hogyan változott a világról alkotott tudományos képünk, hogyan változott meg gyökeresen a matematikai gondolkodás, hogyan láttuk az eget, milyen alapvető felfedezéseket tett Galilei és Kepler a galaxisról, amelyben élünk. 

Nicholas Tate átfogó nemzetközi oktatási tapasztalattal bír 

Nicholas Tate számos különböző országban dolgozott vezetői pozícóban és szakértőként az oktatás területén. Történelemtanárként kezdett, majd Anglia tantervért és tesztelésért felelős nemzeti szervének vezérigazgatója volt, felügyelte az új nemzeti tanterv bevezetését, ahol hangsúlyozta a tanterv szerepét a nemzeti identitás kialakításában.

Később nagy történelmi múltra visszatekintő iskolák igazgatójának nevezték ki Angliában és Genfben, majd egy nemzetközi iskolacsoport vezetője lett, így felügyeleti körébe tartozott magyarországi SEK Budapest International School is. Az elmúlt évtizedekben felhalmozott szakmai tapasztalatait most kutatások és publikációk során mélyíti el és osztja meg világszerte.

2018-ban jelent meg átfogó kötete, a The Conservative Case for Education – Against the Current (Az oktatás konzervatív ügye – Az árral szemben), mely magyarul az MCC Press gondozásában jelent meg a Konzervatív iskola címmel, s amelyet az oktatásról rendezett konferencia keretén belül február 29-én mutatott be Pécsen Nicholas Tate.