Ártatlanul verték félholtra többször is a hatóságok

A 91 éves pécsi Weinhardt Béla két barátjával indult el 1956 november 4-én belvárosi otthonából, hogy megnézzenek egy uránvárosi építkezést azért, hogy ott beindult-e a munka, mert sztrájk volt. Az októberi forradalom lángja addigra már kezdett kihunyni, hiszen a szovjet csapatok a szocialista Kádár-kormány segedelmével bevonultak az országba.

Belecsöppent a helyzetbe

– Reggel volt, ahogy mentünk a Ferencesek utcáján a Kórház tér felé, azt vesszük észre, hogy dübörögnek a szovjet harckocsik, amik a Rákóczi útról jöttek, és onnan az uránbányához irányították azokat. Egy nyomdavezető, egy ávós, rendőrségi osztályvezető segítségével. Az Uránia mozinál azonban felismerték az ávóst a pécsiek, és meg akarták lincselni, mi pedig ott belekeveredtünk ebbe a cirkuszba – mondta Weinhardt Béla.

A Baranyai Építőipari Vállalatnál dolgozott villanyszerelőként, Weinhardt Béla tehát belecsöppent egy helyzetbe, a felfokozott indulatú tömegbe kerültek, később pedig azt állították róla, hogy hergelte a tömeget azzal, hogy föl kell akasztani az ávóst, aki azonban maga is meg volt rémülve, nem lehetett tudni, a kezében lévő géppisztolyt használni fogja, vagy sem.

– Elkaptam a fegyver csövét és tusát, elgáncsoltam és elvettem tőle a fegyvert, amit aztán egy órán belül az Uránvárosnál lévő kukoricaföldön eldobtam – mesélte.

Bevitték, megverték

Az ávósnak sikerült kiszabadulni a tömegből, pedig volt, aki már drótkötelet is hozott. Az eset után három hónappal tartóztatták le.

– Tanúvallomást kellene tenni, mondta a rendőr, de nem közölte, milyen ügyben – folytatta a történetet. – Bevittek a 48-as téri rendőrségre és harminc napot voltam. Folyamatosak voltak a verések, a kihallgatások, el lehet képzelni, hogy mi volt ott. Onnan aztán a Hunyadi útra vittek át.

Az azóta már egyházhoz visszakerült épületben volt akkor rendőrség is, ahol aztán még hat hetet töltött zárkában és a foglár az az ávós volt, akinek a kezéből kivette a fegyvert.

– Amikor összevertek és betörték a fejemet, félholtra ütöttek, akkor ő törölgette a fejemet, azt mondta, ha majd rosszabbul leszek, akkor reggel hívat egy orvost, mielőtt leadja a szolgálatot – mesélte a Szabadság-díjas. – Nagyon kegyetlenek voltak az őrök, hiszen a feloszlatott Államvédelmi Hatóság embereit el kellett valahol helyezni, így lettek rendőrök, foglárok, s akik ellenforradalmárnak, fasisztának neveztek minket. A börtönben aztán verés már nem volt, de előtte kaptunk szépen a „sűrített marxizmussal”, a gumibottal.

Három és fél évet kapott

Pécsen, a Széchényi téren mondták ki rá az első fokú ítéletet, amit később helyben hagytak a fővárosban is. A népi demokratikus államrend elleni izgatás és fegyverrablás vádjával három és fél évnyi fegyházat kapott, amit hamis tanúkkal és egy, amúgy köztiszteletben álló, teljesen elkötelezett baloldali besúgóval sikerült koncepciós perben elérnie a kommunista hatalomnak.

Társait is elítélték, egyiküket azért, mert a kézigránátot is elvette az ávóstól, nehogy az a tömegbe dobja. A tüntetők félelme jogos volt, mert a tárgyaláson később az ávós bevallotta, hogyha „Weinhardt Béla nem veszi el a géppisztolyt tőlem, akkor lelövöm őket, mint egy kutyát”.
A börtönben aztán Weinhardt a színjátszó csoport világosítója volt, ahol összeismerkedett mások mellett Darvas Ivánnal, Déry Tiborral, Mensáros Lászlóval és Zelk Zoltánnal.

Később szabadulása után visszakerült a Pécsi Építőipari Vállalathoz, majd pedig a Tüdőszanatóriumnál dolgozott. A nyugdíjas éveiben Göncz Árpád, Wittner Mária és Pongrátz Gergely volt rabtársai hívták a fővárosba, hogy az 1956-os központban dolgozzon.