Maradt a kaptafánál Pécs talán legidősebb aktív iparosa, Tahi Béla

A város talán legidősebb aktív iparosa még bírja erővel a varrógép taposását, ami nem árammal működik. A használt, széttaposott lábbelik a keze alatt új életre kelnek. Egy iparág eltűnőben van, csak pár koros szakmabeli harcol a múló idővel, meg a kopott bőrökkel – olvasható a Pécsi Újság.hu hírportálon.

A szó zordnak tetszik, te tény: Tahi Bélának volt egy „mostohaapja”. Aki nem bánt vele cudarul, ám a pályaválasztás ügyét elég hamar megoldotta. Ugyanis a gyereknek pont egy választása maradt, vagyis a cipészet. Mert az öreg is az volt a falujukban, tehát kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy valaki folytassa a hagyományokat. Több testvér közül reá esett a választás, nem volt vita.

- A sellyei szakmunkásképzőbe jártam az elméleti oktatásra

– emlékezett vissza a tanulóévekre Tahi Béla. – A gyakorlat meg otthon folyt. Ennek azért akadtak előnyei, meg hátrányai egyaránt. Mert néha bizony a mezőre mentünk szénát gyűjteni, valakinek azt is el kellett végeznie. Családi körben viszont sokkal több szakmai tapasztalatot lehetett összeszedni, mint mondjuk a kisipari termelőszövetkezet (ktsz.) berkein belül. Végül sikerült a fontos fogásokat elsajátítanom. Önállóan tudok talpat, meg felsőrészt is készíteni, de utóbbira manapság nincsen már igény. Pedig tartok még pár kaptafát. Régebben egy iparosnak olyanból létezett akár hatvan pár is, de jöttek a nagyüzemi módszerek.

– A hasonló eszközök jellemzően két darabból álltak?

– Igen, méghozzá azért, hogy amikor egy-egy termék elkészült, akkor könnyebb legyen kivenni belülről a formát.

– Csillog-villog a varrógépe. Új, vagy ritkán használja?

– Becsben tartom, másodrészt éppen negyvenéves. Még nem volt különösebben javítva, a tűket szoktam benne cserélni. Kézzel, egy lendítőkerékkel indul, aztán talppal lehet óvatosan tekerni. Nekem már elektromos masina felesleges, ezzel is mindent el tudok végezni.

– Manapság nem évekre készülnek a lábravalók, gyors a romlás. Mindent képes felújítani?

– Azért azt nem mondanám! Akadnak olyan kérések, amiknek képtelenség megfelelni. De könnyedén azért nem szoktam feladni. Hétköznapi eset, amikor nem nagy értékről van szó, csupán valaki szeret egy szandált. Akkor igyekszem elővenni minden szakmai tapasztalatomat a megmentés érdekében.

– A suszternek lyukas a cipője?

– Létezik egy ilyen szállóige, ám rám nem jellemző! Talán rossz reklám is lenne a régi ügyfeleimnek, ha azt látnák, feslik a lábamról a bőr, itt-ott, amott, mindenhol.

– Meddig tervezi a folytatást?

– Ezen nem szoktam gondolkodni. Talán annyit, hogy még rendszeresen veszek talpanyagokat, meg ragasztóm is előfordul tartalékban.

Suszternek tanult

Népiesen, a németből átvett suszter szóval is szokták hívni a cipészt. Ez utóbbi szakmát tanulta ki az 1941-ben, a Baranya megyei Markócon született Tahi Béla. Dolgozott a szigetvári cipőgyárban, egy pécsi szövetkezetben is éveket húzott le. Közben rövid ideig – jó másfél évig – a kesztyűszabászatba is belevágott, de végül visszatért a kaptafához. Már régen nyugdíjas, de képtelen letenni a kalapácsot. Ha kétnaponta mégsem nyit ki, akkor otthon segít a háztartásban, meg a kerti munkákban a társának, akivel több évtizede él együtt Pécsett.