Trianon tragédiája Baranyát sem kerülhette el

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 őszén végérvényesen összeomlott, a győztesek pedig azonnal nekiláttak az ország feldarabolásának. Mint acsarkodó fenevadak, mindegyikük szeretett volna minél nagyobb részeket kiharapni a számukra koncnak tűnő prédából. Magyarország jelentős hányadát idegen – szerb, román, francia, cseh(szlovák) – csapatok szállták meg, jóindulatra pedig sem a területi követelésekkel fellépő (utód)államoktól, sem az őket pártoló fő antanthatalmaktól nem lehetett számítani.

Ilyen „sportszerűtlen” keretek között kezdődött meg minden oldalról a győztesek térképszabdalása, amelyből Baranya vármegye sem maradhatott ki. A trianoni diktátum alapján mintegy 1200 négyzetkilométernyi terület (mondjuk egy 40x30 kilométeres téglalap, nyilván nem szabályos alakzatban), az akkor főként Alsó-Baranyaként emlegetett, de napjainkban inkább Drávaközként ismert körzet került idegen kézre, a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, amely államalakulat 1929-től a Jugoszlávia nevet viselte. Baranya ügyében azonban végül a győztes nagyhatalmaknak kellett kikényszeríteniük az egyezmény betartását – abszurd módon Magyarország javára! A déli ellenségek ugyanis féktelen mohóságuk okán többre vágytak, mint amit nekik ítéltek.

A megye nagy részét megszállás alatt tartó szerb csapatok ugyanis vonakodtak visszahúzódni a hozzávetőleg Barcs-Szigetvár-Bükkösd-Pécsvárad-Apátvarasd-Bátaszék-Baja vonalon még korábban kijelölt demarkációs sávtól. Bár ehhez még a rablóbékében foglaltak alapján sem volt semmilyen joguk, s a megyeszékhelyről is el kellett volna vonulniuk. Azonban abban reménykedtek, hogy a terület Pécs városával egyetemben végül „náluk felejtődik”. Erőteljes felszólításokat követően 1921 augusztusában távoztak ugyan, de zárszóként Pécsett még egy tökéletesen életképtelen bábállam – az úgynevezett Baranya-bajai Szerb-Magyar Köztársaság – kikiáltására is sor került.

Ellenséges szándékok martalékává vált térségünk is

Ez a nemzetárulással felérő ötlet nem is elsősorban a szerbek, hanem pécsi baloldaliak fejéből pattant ki. Linder Béla szocialista polgármestert, dr. Doktor Sándort, illetve Dobrovits Péter (alias Petar Dobrović) festőt, a kikiáltott „állam” vezetőjét üdvözölhetjük a főkolomposok között. A korai hazai kommunista „díszpintyek” aztán hamar belátták, hogy fondorlatuk megbukott, s a magyar csapatok pécsi bevonulása előtt maguk is felültek az utolsó, Szerbia irányába tartó vonatra – vagy már eleve a szomszédos országban tartózkodtak. Más kérdés, hogy a legtöbben közülük ott sem igazán számítottak szalonképesnek – egyetlen ottani „erényük” az volt, hogy területeket akartak átjátszani az ellenségnek.

Minderről a korabeli helyi sajtóból sok nem derült ki. A megszállók csak kevés dolog megjelenését tűrték el. Szerencsére azért a napilapokon kívül maradtak fenn más dokumentumok is. Azokból lehet utólag, mozaikszerűen összerakni a komor valóságot. Ami Baranyát illeti, a megye végső soron még annak is örülhetett, hogy a trianoni diktátumot erre a területre vonatkozóan végül betartatták.