A bohócdoktorok már ismerik a gyógymódot a rosszkedvre

A kórházak légköre a színes falak ellenére általában komor és feszültséggel teli, s a gyermekosztályokon ez csak fokozódik. Belépve a Pécsi Gyermekklinikára, hasonló helyzetet tapasztalhatunk: síró gyerekek, ideges szülők, lehangolt dolgozók. Nehéz kibírni, így pár perc után fel is adom a váróterem adta meleget és széket, s inkább a kinti hidegben időzöm, amíg megjönnek azok, akik gyógymódot ismernek a rosszkedvre. Ők a bohócdoktorok: Kiss Andrea (a kórházi falak közt csak dr. Rumli) és társa, Szabó Rita (avagy dr. Bizsu). Mindketten kedves, pozitív személyiségek, akikben természetüknél fogva van valami magával ragadó és megnyugtató.

A Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány 1996 óta működő szervezet, bohócdoktoraik képzett előadóművészek. Jelenleg 15 gyermekkórházban látogatják heti rendszerességgel a gyerekeket. Küldetésüknek tekintik, hogy nevetést vigyenek oda, ahol a legnagyobb szükség van rá. Egy hangulatos délutánt velük eltöltve azonban egyértelmű, hogy ennél többet tesznek.

Elsősorban a légkört akarják megváltoztatni

– Az ott lévő hangulatot akarjuk megváltoztatni. A cél az, hogy sikerüljön kicsit elmozdítani a gyereket, a szülőt vagy akár az ápolókat a kórházi szituációból. Azt nem biztos, hogy elérjük, hogy egy gyerek nevessen, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a légkört megváltoztassuk, s ez mindig sikerül – mondja Kiss Andrea.

A piros orrú művészeink soha nem civil valójukban szórakoztatnak, hanem bohócként járják a kórházakat.

– Mindenki a maga tulajdonságaiból építkezik

– mondja Kiss Andrea. – Dr. Rumli mindent szétszór vagy elront, mindennek nekimegy. És szereti, ha szeretik, ezt célja is elérni minden vizit során. Kicsit úgy érzem, hogy a bőröm alá ivódott ez a bohóc, nem tudom, mi lenne velem nélküle.

A bohócdoktorok az egész gyermekkórházat végigjárják. Féltem bemenni azokra az osztályokra, ahol olyanok fekszenek, akik komoly betegségben szenvednek – de nem láttam eltérést a különböző osztályokon lévők közt: a cserfes mosoly és a csillogó szemek megvoltak vagy elő lehetett azokat varázsolni.

Egyáltalán nem betegként kezelik a gyerekeket

– Nem betegségfüggő, hogy nehezebb-e valakivel: különböző stresszfaktorok vannak. Így például az, hogy a mellette lévő szülő milyen állapotban van, vagy hogy mennyi ideje vannak a kórházban. Komoly kihívás a kreativitásunknak, ha a gyerek már sokszor látott minket – árulja el Kiss Andrea. – Mi azt akarjuk előhozni, aki játszani akar, aki vidám akar lenni: azaz a gyereket. Ők fantasztikusak. Ha nincs ágyhoz láncolva, ha nem olyan erős a fájdalma, akkor a gyerek jön-megy, mozog. Rugalmasak, másképp állnak a nehézségekhez, nagyon bátrak. A játékkedvük hihetetlenül nagy. Bármilyen impulzus, egy hang, dallam, minta, figura jöhet, ők rákapnak, s hamar előrukkolnak saját ötletekkel is. És akkor mehet is a játék.

A sikerekhez nagyban hozzájárulhat, hogy dr. Rumli és dr. Bizsu gyerekként, s nem betegként kezeli a kórházban lévőket. („Egy bohóc nem aggódik, nem is aggódhat. Mi az egészséges részükre koncentrálunk.”)

Nemcsak egy betegség, a kor sem jelent akadályt a kedélyjavításban. Először furcsa volt nekem, amikor bementek egy kisbabához. Nem értettem, miért, hiszen ő nem tud játszani, de még azt sem érti, mi történik körülötte. A következő pillanatban Andrea énekelni kezdett neki, amit zenével kísért. A gondoskodása, a hangja, a dal és az ukulele harmóniája nyugalommal töltötte be a szobát. Bármeddig elhallgattam volna. Ekkor vált világossá számomra, hogy vitathatatlanul művészekkel van dolgom.

– Azért használunk például ukulelét, mert nagyon fontos a zene. Kisbabákkal nyilván mi sem tudunk bohócjátékot játszani, ezért a zene egy megfelelő mód a közeledésre. Ha kicsit nagyobb, s tud rá figyelni, akkor különböző vizuális effektekkel is próbálkozunk: buborék, színes kendők, trükkök, varázslás, zsonglőrködés.

A szülőknek is hoznak megkönnyebbülést

A gyerekkórházban szinte az összes kiságy mellett van egy szék. Anya vagy apa széke. Ők azokban a kis szobákban gyakran össze vannak törve. A tehetetlen fájdalom ül ki az arcukra. Aztán színre léptek a bohócdoktorok. A szülők izgatottak lettek – előbb, mint a gyerekek. Mintha az lett volna a szemükben: de jó, most végre nevetni fog és örülni. Őszinte mosoly volt az arcukon, s ez hatott a gyerekükre is.

– Sokszor kapaszkodó egy anyának vagy apának, hogy ott a bohóc. Végre nem vizsgálják és szúrják a gyereküket, hanem valami más, valami pozitív történik: egy plusz energia, egy plusz impulzus –mondja Andrea.

Az izgalom ebben az esetben mindig hirtelen jön, ugyanakkor roppant intenzív és pozitív érzéscsomag. Van olyan hozzátartozó, aki belemegy a játékba, jól szórakozik a vicces szituációkon. Hol a műsort, hol a gyermekük reakcióit kémlelik. Persze, ne hallgassuk el, hogy van másfajta stresszlevezető is: egy jó sírás. Néha az segít a legtöbbet. Láttam családtagokat, akik elérzékenyültek, meghatódtak.

– Sokszor, amikor bemegyünk egy gyerekhez és játszunk vele, akkor végre van esélye a szülőnek arra, hogy kiengedjen. Ilyenkor kimennek és sírnak kicsit, és ez nem baj, nekik ez oldás. Kijöhet a feszültség, ami egész nap bennük volt – meséli Andrea, majd hozzáteszi:

– Cél az is, hogy ha benn van a szülő, akkor törődjünk vele. Sokszor vele kell először foglalkozni, mert ő jelenti az utat a gyerekhez. Ha a szülő feszült, és mi nem tudjuk ezt enyhíteni, akkor nem tudunk átjutni a gyerekhez, mert ő a szülő érzelmeire, félelmeire reagál.

A dolgozók is sokat profitálnak

A bohócdoktorok felbukkanásakor – nem meglepő módon – a kórházban dolgozók hangulata is jelentősen megváltozott. Andrea elmondása szerint kölcsönösen segítik egymást a munkájuk során az orvosokkal és ápolókkal.

– A fő cél az, hogy azoknak vigyük el a nevetést, akiknek a legnagyobb szükségük van rá, s ezek a gyerekek. Ugyanakkor mi szeretünk és kell is foglalkozunk az ott dolgozókkal. Pécsett szerencsére az elejétől kezdve nagyon támogatóak, fantasztikusak, sok segítséget kapunk: információkkal látnak el, beállnak a játékokba, mesélnek arról, hogy mi történik. Elkényeztetett helyzetben vagyunk a Pécsi Gyermekklinikán. Nagy ajándék, hogy olyanok vesznek minket körül, akik megszokták, hogy ott vagyunk, s úgy is kezelnek minket, mint akik a kórházhoz tartoznak.