Olvasónk szerint: a boltok spórolnak az önkiszolgáló pénztárral

Hiszen általuk megspórolják több pénztáros munkabérét, miközben az önkiszolgálókat elegendő egyiküknek felügyelnie. 

Ráadásul még mi keresgethetjük az árucikkeken a vonalkódot és hajolgathatunk fájós derekunkkal a túl alacsony lerakópulthoz is. Sőt, az érintőképernyőt sem túl biztonságos egymás után nyomogatni, amikor még mindig így tarol a vírus. Soha nem láttam, hogy fertőtlenítették volna ezeket, mondjuk legalább minden tizedik vásárló után. 

Szerintem az árak annak idején úgy lettek kialakítva, hogy abban benne volt a kiszolgálás díja is. Az önkiszolgáló pénztárak bevezetésekor pedig semmi árcsökkentés nem volt tapasztalható. Nyilván naiv dolog is lett volna elvárni, hogy némi részesedést juttassanak a vevőnek abból, hogy ő dolgozik a pénztáros helyett... 

Úgyhogy mi egyáltalán nem is szívesen használtuk ezen okok miatt ezeket a készülékeket. Csakhogy rákényszerültünk, hiszen a hagyományos pénztárak közül ezek bevezetése óta legtöbbször csak egy vagy kettő üzemel, amik előtt viszont szinte mindig irreálisan hosszú sorok kígyóznak. Ahogyan már az önkiszolgálók előtt is. Mindezt természetesen egymás hegyén-hátán. Nem túl kellemes dolog. 

Nemegyszer előfordult, hogy a túl hosszúnak ítélt várakozás miatt inkább letettük a kiválasztott árut, és vásárlás nélkül távoztunk. 
Az utóbbi hónapokban egy tőlünk nyugatabbra lévő, kulturált országban élünk, és ott soha nem tapasztaltunk ilyesmit sehol! Bármelyik bolthálózat üzletébe térünk be, sehol nincsenek a pénztárban előttünk háromnál többen. A pénztáros, ha épp nem is ül a kasszájában, mert másvalamivel foglalatoskodik, szemmel tartja a portáját és azonnal ott terem, amint közelítünk a kassza felé. Mert elegen vannak, és meg tudják tenni. 

Ott a túl gyors vonalkód-becsipogás sem okoz gondot, mert a pakolórészeket kibővítették egy rácsatolt plexialkalmatossággal. Míg a vevő nyugodtan csomagol, a pénztáros a másik (elkülöníthető) fakkba pakolja a következő vásárló árucikkeit. Mindeközben ismeretlenül is van erejük ránk nézni és valóban kedvesen mosolyogni. (A kisvárosban, ahol élünk, az utcán is mosolyogva köszönt mindenki, kortól-nemtől függetlenül...) Ráadásul a boltokban ötméterenként árufeltöltő fiatalokat látni, akik mindenben segítenek. Volt például, hogy nem találtuk a zsemlemorzsát vagy a tormát, túrót, és csak angolul tudtuk tőlük megkérdezni a saját nyelvük helyett, de ők azonnal előkapták az okostelefonjuk fordító applikációját, és meg is mutatták nekünk, akár az üzlet túlsó végében is, hogy hol találjuk a keresett dolgokat. Amikből nem mellesleg széles kínálat volt, jellemzően az itthoniaknál nem is drágábban. 

Ha valamit nem tudtak, azonnal hívták belső mobilvonalon a főnöküket, aki megadta az információt. Mindez persze csak úgy lehetséges, hogy telik rá az idejükből, és nem három ember helyett kell dolgozniuk. 
Csak azt nem értjük, hogy akkor ott, ahol nyilvánvalóan kb. ötször annyi a fizetés, mint nálunk, hogyan tudják ezt kigazdálkodni az üzlethálózatok?! 

Holland