interjú

2020.11.30. 09:28

Presser: sajnos már nem az számít, hogy egy dal mennyire jó, hanem hogy mennyire fogadja el a média

A napokban jelent meg Presser Gábor könyve, amelyet nevezhetünk önéletrajznak, memoárnak, vagy ahogy maga a szerző is, egyszerűen Presser könyvének. Amíg haladtam vele, folyton az járt a fejemben, hogy egyszerre olvasok kultúrtörténetet, zenetörténetet, kordokumentumot, miközben rohadt jókat is szórakozok a szó szerint vett, vagy picit szabadabban is értelmezhető „backstage”-s visszaemlékezéseken. Ötven év ide vagy oda, a zenének, főleg ennek a zenének mindig van, és mindig is lesz aktualitása. Interjú.

Meszlényi Márk

Budapest, 2018. október 8. Presser Gábor Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas elõadómûvész, zeneszerzõ, zongorista és énekes, érdemes mûvész a fõvárosi Papp László Budapest Sportarénában 2018. október 8-án. MTI Fotó: Balogh Zoltán

Forrás: MTI

Fotó: Balogh Zoltán

Az LGT kapcsán nekem az örömzene ugrik be, ha társítanám kellene valamihez, akkor az ókori római „Kenyeret és cirkuszt a népnek!” mondáshoz tudnám. Előfordult-e bármikor is olyan, hogy veszekedés történt a tagok között az évek folyamán, mert nehéz elképzelni, hogy volt ilyen.

Egy ilyen összezárt közösségben ez előfordulhat. Az amerikai turné rom és fél hónapos volt, de nagyon sok olyan turnénk volt Európában, sokszor az akkori szocialista országokban, ami egy hónapnál is tovább tartott, és ilyenkor azért lángra kaphatnak a szikrák. De ritkán történt ilyesmi. Mi arra nagyon odafigyeltünk, hogy a zenénkben mindenki egyénisége kidomborodhasson, és nem arról volt szó, hogy egyikünk beáldozott magából valamennyit egy ismeretlen cél érdekében, mindenki inkább úgy fogta ezt fel, hogy hozzáteszi a magáét a közös egészhez.

Nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy összeérjenek a dolgok, és ez a sok különbözőség sokat tett a zenéhez.

Ha például a 70-es évek közepétől nézem az LGT-t, akkor az három különböző zeneszerzői világ, a Karácsonyé, a Somlóé és az enyém, négyféle zenészvilág, a Soltiéval kiegészülve, mindig egyetlenegy dalban. Ha belegondolunk, hogy milyen könnyű felismerni egy Somló-számot, megkülönböztetni egy Karácsony-dalt, akkor lehet érteni, hogy hogyan is működött a zenekar. Az nyilvánvaló, hogy ha négy ennyire különböző individuum összeér, ott vagy nagyon szépen működik a dolog, vagy hallod, amikor csattan.

De ezek az összezörrenések akkor inkább előre vitték a csapatot.

Azt gondolom, hogy zeneileg biztos. Voltak olyanok persze, amikor másként láttunk dolgokat, ugyanarról a dologról más véleménnyel voltunk. A lényeg, hogy ez nem egy egyszemélyes zenekar volt, ahol volt egy zenekarvezető, aki azt cserél le, akit éppen kedve szottyan. A közös ügyeket mindig közösen döntöttük el. De üvöltözős, veszekedős, csapkodós kiabálásokra én nem emlékszem. Nagyon sokat vitatkoztunk, a Somló Tomival én rengeteget, de hát mi így voltunk összerakva. De az én könyvem nem egy LGT-történet, azt pont hogy együtt kell elmesélni, és azt meg is tettük már több módon is.

A tagok cseréjénél, amikor Barta és Laux is disszidált, felötlött némi bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy folytassák a munkát?

Igen, ez elkerülhetetlen volt, mert nem tudtuk pontosan, hogy milyen retorziókra számíthatunk. Barta kint maradásakor eléggé tartottunk a balhétól, be is rendeltek minket a minisztériumba, egy számunkra ismeretlen magas beosztású személyhez. Aztán meglepődtünk, hogy úgy döntöttek, nem lesz komolyabb szankcionálás. Középszinten addigra persze már leblokkolták az útlevelünket. Mi úgy magyaráztuk magunknak, hogy nem akartak reklámot csinálni nekünk azzal, hogy letiltanak, miközben három, jogilag különböző személy mrt tehetne arról, hogy mit csinál a negyedik. Ezt kivételesen felfogta az aktuális kulturális vezérkar is, és végül futni hagytak minket, nem szálltak ránk, de hatásosan indítottak. Az első fázis, a félelemkeltés, az működött. Mondhatnám, hogy félmunkát végeztek, de annyira azért nem volt vicces.

Picit térjünk át a dalszövegírásra. Meg is említi a könyvben, hogy a Gyere, gyere ki a hegyoldalba című szám úgy alakult, hogy Barta felment a Dob utcába, gitár, zongora, aztán erre írtak sorokat. Viszont sok dal versből született, Adamis Anna verseiből például. Leginkább úgy keletkeztek, hogy megvolt a zenei alap és erre jött a szöveg, vagy ez vice versa működött?

Ez vice versa folyt. Eleinte elsősorban a zene volt meg. Ha volt is szövegötletem, az első néhány sor után nem mertem nekiállni befejezni az egészet. Azt gondoltam, én csak zenéket írok. Volt egy tartalmi ötlet, vagy ha készen voltam az első négy-öt sorral, akkor én azt automatikusan átadtam a szövegírónak, akkoriban általában Adamis Annának. Volt olyan is, hogy szövegötleteket, vázlatokat válogattunk. Különbség van aközött, hogy megzenésített vers vagy dalszöveg. Ebben a kérdésben nagyon érdekes volt a korai kultúrharc. Egy csomó szövegíró azt hitte, hogyha versnek hívja a dalszövegeit, akkor azok többet érnek. Pont, hogy nem, mert

egy jó dalszöveg sokkal többet ér, mint egy közepes vers.

Sőt, azt kell mondanom, hogy nagyon sok rossz verset olvastam életemben, viszont annál kevesebb jó dalszöveget. Erről a könyvben is írok.

Fotó: Vető Gábor / pressergabor.hu

Sztevanovity Dusánnal 76-tól kialakult a munkametódusunk, szinte mindig együtt futottunk neki egy-egy nagyobb anyagnak. Főleg komplett lemezekre kaptunk megbízást, nem szólódalokra, tudtunk koncepció szerint dolgozni. Az előadó volt a fókuszban, Dusán is leírt egy csomó dolgot, sorokat, egy vázlatot, egy gondolatot, én is írtam a magamét. Aztán lehet, hogy az ő egyik sorában találtam meg azt a dallamot, amit kerestem a fejemben. Napokat dolgoztunk át így kettesben. Elindítottam a dalt, hozzátettem egy sort, majd Dusán írt belőle egy dalszöveget. Ez nem olyan, ahogy két ember dolgozik külön-külön, s néha találkoznak a dalon belül, mindenki csak a maga dolgával törődik. Amikor már egyedül is írtam, – eddig talán összesen 70-80 dalszöveget, szóval nem mondom, hogy termékeny szövegíró lennék – nagyon sokat babráltam a dalszövegekkel. Ez most is így van. Egy pár dalom valószínűleg egy hosszúsági dalversenyt is megnyerne, mert néha terjedelmes szövegeket, történeteket írok. Nekem ez a sok szöszmötölés nagyon sokat segített abban, hogy ezt a könyvet meg tudjam írni.

A könyvben előkerül a régi és új dalok közti ellentét. Ez lehet csak az én hülyeségem, de nekem mindig az jut eszembe, hogy a régi dalok nem akartak nagyot mondani, valami hatalmas bölcsességet, hanem egyszerűen leírtak hétköznapi történéseket. Nekem sokkal természetesebbnek hat sok régi dal, mint a maiak.

Nem akarok ezzel vitatkozni. Az a jó, hogy mindenki maga dönthet. Nekem az a meglátásom – s ezt írom is a könyv elején –, hogy ha együtt is hallgatunk valamit, senki sem hallja ugyanazt. Azt gondolom, a régi és az új dalok közti verseny az időhöz kapcsolódik. Az idő dönti el a dolgokat. Sűrűbb és sűrűbb az anyag. Ha belegondolunk, hogy mondjuk a világháló egy nap elindult teszem azt 6000 dallal, ma ennek a sokezerszerese van fent. Ez olyan mennyiség, ami valaha ép ésszel elképzelhetetlen volt. És valójában átláthatatlan is. A régi dalok ugyanúgy fent vannak, az idő pedig őket támogatja, mert nagy részük az emberek zsigereiben él. Egy huszonéves fiatal is hallgat egy-két születése előtt készült dalt, mert hallgatta otthon a szüleivel, vagy hallgatta a rádióban.

Ezek a régi, már-már szinte bennünk élő dalok nem engedik az újakat kibontakozni. Ellopják az időt.

Nekem van egy olyan érzésem, mintha lenne egy kényszer is, mert az emberben mindig az van, hogy valami újat kell mondani. Már annyi mindent elmondtak korábban, hogy kényszeresen újat kell kifejezni.

Én nem vagyok ennyire keményen kritikus. Most sokkal több dologról értesülünk, veszünk tudomást. Régen ahhoz, hogy meghallgathassunk egy dalt a rádióban, ahhoz annak át kellett mennie egy ötszörös szűrésen, így a mai értelemben kevés új dal kapott nyilvánosságot. Az emberek könnyen el tudták dönteni, hogy ezt bírom, ezt szeretem, és bizonyos dalok mellett letették a voksukat. Nem létezett az a végtelen választék, mint ma. Ma az ember mindent meghallgathat, sokszor meg kell hallgatnia, akarja vagy nem. Szól a boltban, a liftben, a pályákon időkéréskor, van, ahol meccs közben is.

Ezzel a zene elvesztette az eredeti funkcióját, ráadásul nem választhatod meg, mit hallgatsz.

Visszatérve a dalszövegekre, szerintem a zeneiparban nem az a lényeges, hogy többet, vagy erőszakosan új dolgokat akarnak elmondani. A dalok nagy része mindig is semmiről se szólt. Nagyon régen az volt a cél, hogy szórakoztasson, hogy lehessen táncikálni, lehessen összebújni a lassú dal alatt, aztán elkezdtek szólni is valamiről. És ez fontos.

Mára sajnos már nem igazán számít, hogy egy dal mennyire jó, hanem, hogy mennyire fogadja el a média.

Azt kell tudomásul venni, hogy jó ideje a média hatalmas ereje dönti el, mi kerüljön a szemünk, fülünk elé, és a dalokra, vagy bármilyen produkcióra fordított marketingmunka szerepe sokkal is nagyobb lett. Ha valaki most igazgat egy lemeztársaságot, az sokkal inkább töri a fejét azon, hogy ki legyen a marketingvezető, mint azon, hogy melyik művészeket szerződtesse. Mert egy bizonyos szint fölött egy marketingigazgató vagy egy producer szinte mindegyik használható művészből ki tud hozni valamit. Ezért ő fontosabb, mint az énekes, a zene, a dal. Arra nincs idő, hogy megvárjuk, hogy egy fiatal tehetség kibontakozzon. Ha jó pillanatban kezdi, ha megkapja a marketinget, a publicitást, az ehhez szükséges pénzt, akkor tessék, lehet énekelni. Ennek van ma értéke, nem a zenének. Ez az, ami a fontossági sorrendben simán veri a dalokat, és ez elég szomorú.

Ez kapcsolódik is ahhoz, amit a Magyar Dal Napja kapcsán ír.

Igen, azért is bukott meg a Magyar Dal Napja, vagy inkább úgy fogalmazok, azért is adtam fel, mert egyszerűen rá kellett jönnöm, hogy nagyon szép ez az eszme, de nagyon sok adottsággal szembement az eredeti elképzelés. Én azt gondoltam, hogy az egész semmit nem ér, ha nem alulról szerveződik. Ha ez egy központilag irányított dalünnep, akkor egész másról szól. Ha nem úgy kezdődik, hogy például egy iskolai osztály azt mondja, hogy erre a napra csinálunk egy koncertet. Meghívjuk a haverokat, a tanárokat, eljöhetnek a szomszéd osztályokból, és így tovább. Sok szép kezdeményezés volt, csak elfáradt, nem volt marketingje az ügynek, nem volt kellő médiatámogatása, mert nem volt nekünk elég pénzünk ahhoz, hogy ezt a dolgot mindenhol, országszerte habosítsuk.

Nem lehet mit csinálni, a művészet nem él meg a támogatások, a publicitás nélkül, s ezzel lehet élni és visszaélni is.

Miután betiltották az 1973-as Bummm! című nagylemezt, létrejött egy előjegyzési lista a Múzeum körúti Központi Antikváriumban. Ön több mint a 600. volt ezen a listán. Sikerült hozzájutni?

Akkor nem, de később két „első kiadásút“ is tudtam szerezni, és az egyik szinte makulátlan állapotban van. Az eredeti már ritkaság, mert sajnos bezúzták, és az egész kárba veszett.

Borítókép: Presser Gábor Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas előadóművész, zeneszerző, zongorista és énekes, érdemes művész a fővárosi Papp László Budapest Sportarénában 2018. október 8-án

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a bama.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!