Oszvald Marika még most is bármikor végigcigánykerekezné a körutat

Az ország első számú szubrettjének a nyár sem a pihenés időszakát jelenti, egyik fellépésről a másikra siet, sőt most is új szerepet tanul. Mégsem fárad, mert bár az évek szállnak, a ma is benne élő gyerek formában tartja testét-lelkét – írja a Hot! interjúja alapján a Vasárnap Reggel.

Év közben a Budapesti Operettszínházhoz közeli lakásodban élsz, ám a nyári hónapokban kimenekülsz a belvárosból. Ilyenkor földi paradicsom a gödöllői házad, színpompás kertjével, csábító medencéjével, csodás panorámájával. Némi segítséggel te ültetted az összes fát, bokrot, virágot. Kiskorodtól természet- és vízimádó vagy?

Jaj, nagyon! Minden évszakot szeretek, de a nyarat különösen. Pesten születtem, ám a szüleim Debrecenben kaptak szerződést, így nyolcéves koromig ott éltünk, később Gyula öcsémmel kiegészülve. A Nagyerdőbe jártunk nyaranta, de mivel a család anyai ága a Balaton-felvidéken élt, néha Litéren és Fűzfőn is vakációztunk. Apuka szeretett mindent megörökíteni, sok kép van, amiken az öcsémmel pancsolunk.

Pici korodtól láttad a szülei­det színpadon. Volt, ami kisgyerekként felkavart?

Hogyne. Egyszer apu a Toscában játszott, vitték kivégezni a darab végén az Angyalvárba. Én háromévesen, azt látván, hogy felállnak a katonák a sortűzhöz, elkezdtem teli torokból üvölteni a páholyból: „Ne bántsátok az apukámat! Segítség, segítsééég!” Annyira zokogtam, hogy csak nagy sokára bírtak lenyugtatni. Máskor meg bent lehettem a Traviata próbáin, kívülről fújtam az összes dalát, ám a premierre apuék már nem vittek el. Ezen nagyon megsértődtem, így amikor éjjel hazaértek, először alvást színleltem, aztán spontán kifordultam az ágyból, és rázendítettem, pontosan idézve a darabból: „Kifizetem ezt a nőőőt!” Majd diadalittasan befordultam a fal felé, anyuék pedig szakadtak a nevetéstől.

Édesanyád fiatalon hunyt el, édesapád sincs már köztünk. Csupa szív emberként hogyan tudtad elviselni a halálukat?

Anyu nagyon korán, 53 évesen halt meg, a szíve vitte el. Fel sem tudtam fogni, mi történt, a halála után mély depresszióba zuhantam, fél évig rám sem lehetett ismerni. A fájdalomnak, a hiányérzetnek olyan hullámai öntöttek el, hogy akkor, 29 évesen épp a János vitézben játszottam, ám anyu halála után le kellett mondanom a további előadásokat, mert képtelen voltam elénekelni a „Nincsen apám, se anyám…” kezdetű dalt. Viszont mire apu 13 évvel ezelőtt egy éjjel meghalt, már annyira megerősödtem lelkileg, hogy reggel simán bementem a színházba próbálni. Apuval különleges, szinte transzcendentális kapcsolatom volt. Filozofikus alkatként gyakran beszélgetett velem komoly témákról, többek között a halálról is. Három évig volt súlyos beteg, és azalatt annyira felkészített a távozására, hogy később az ő halálát már tudomásul tudtam venni. Viszont még így is sokáig éreztem az illatát, az ölelése melegét… A szemüvege, a táskarádiója ma is ott áll a polcomon, jó néha rápillantani.

A kis hableány című rajzfilm főszereplőjeként énekelted, hogy „Megvan mindenem!”. Tényleg így érzed?

Igen. Ez a gödöllői ház nem luxuspalota, csak egy átlagos külsejű, bár eléggé komfortos kis épület. A kerti medence sem számít nagy durranásnak, ma már sok embernek van. Jól élek, de sosem volt hivalkodó az életstílusom. Megvan mindenem, ami kell, ám nem több. A mondás, miszerint csak addig nyújtózz, míg a takaród ér, rám nagyon igaz! Nem ábrándozom házról a Riviérán, nem akarok jachtot, de még egy milliomos pasast sem, aki eltart. Én mindig a saját munkámból akartam megélni. Nem verem a fogamhoz a garast, mindent megengedek magamnak, amit szeretnék, de azonfölül nem teszek egy lépést se. Drága szüleim megtanították, hogy az arany középút a legjobb, illetve a természet törvényeit tilos megszegni, mert abból nagy bajok lehetnek. Figyeltem és hallgattam rájuk, ebből profitálok ma is. Adósságot sosem csináltam, inkább mindig félreteszek szükség esetére. Ha a családomban bárkinek anyagi gondja akad, és nem tudja megoldani, azt én elrendezem. Így fizettem ki pár hónapja egyik unokatestvéremnél a kerti csőtörés költségeit, nemrég pedig a lányomnak vettem nagyobb lakást. Örülök, hogy ezt most tudtam meglépni, amikor még csak negyvenéves, és nem kellett öregkoromig várnia, amikor már ő is öreg lesz!

Krisztivel van olyan bensőséges a kapcsolatod, mint neked volt édesanyáddal?

Sőt! Olyan imádat van köztünk, ami szavakkal alig megfogalmazható. Gyerekkorában nem volt ilyen harmonikus a viszonyunk, mert bár Kriszti jó kislány volt, egy időben visszahúzódó lett, talán miattam is. Amióta azonban felnőtt, minden jó irányba fordult köztünk. Én ösztönös vagyok, Kriszti racionális, van, hogy ő ad nekem tanácsot. Sokat törődik velem, programokra, moziba cipel, most is nyaggat, mikor tudnánk pár napra kettesben elutazni. Minden hívása, sms-e azzal zárul, hogy „Szeretlek, gyönyörű anyucim!”

Híres vagy az örökös jókedvedről. Nem fárasztó folyton rámosolyogni a világra?

A génjeimből eredő jókedvem amiatt sugárzó ma is, hogy sem lelkileg, sem szellemileg nem fáradtam még el. A testem persze elgyötört néha, mint a legtöbb kortársamé, ám az élet varázslata iránti szeretet belőlem egy percre sem illan el. Az emberek mindig nagy csodákat várnak, én viszont a létezést tartom a legnagyobb csodának! Itt vagyok egy Föld nevű bolygón, és amik körbevesznek, azokat meg kell látnom, meg kell élnem. Minden napom más, folyton történik valami, és hogy én szenvedélyes és lelkes tudok maradni ez iránt, az konzervál. Hiá­ba korosodom, egyre többet dolgozom. Most is itt a nyár, de én a Bunbury című darab egyik nagyívű szerepét tanulom a szeptemberi premierre a Körúti Színházban. A vidéki fellépésekből néha csak éjjel kettőre érek haza, hatkor viszont már talpon vagyok, hogy még a hőség meg a napi teendők előtt rendbe tegyem a házat, a kertet.

Sok munka ez egy egyedülálló asszonynak! Sosem akartál újra férjhez menni?

Soha! A válásom után többé nem találkoztam olyan férfival, akiért még egyszer feladtam volna a függetlenségemet. Mégsem vagyok magányos. Kevés igaz barátom van, de legalább vannak, ahogy van család, testvér, gyerekek, unokák, sőt még pótmamám is! Nem érzem magam egyedül, és nem csak azért, mert folyton emberek között vagyok, vagy mert otthon is egymásnak adják a kilincset a rokonok, a barátok. Szeretve vagyok, én is tudok szeretetet adni – nekem ennyi elég a boldogsághoz.

A védjegyeddé vált cigánykerekezést meddig csinálod még?

Nem tudom. Apukám 18 éves koromban azt jósolta, 40 évesen úgyis abba fogom hagyni az egészet, akkor szokták ugyanis a szubretteket lapátra tenni. Harminc éve, amikor Münchenben A víg özveggyel vendégszerepelve kánkánoztam, előadás után Vámos László odajött hozzám: „Marika, ez olyan fantasztikus volt, hogy ezt szeretném tőled látni akkor is, amikor 80 leszel!” Egyikük sem él már, én viszont továbbra is hányom a cigánykerekeket. És ha egy nap a közönség már nem várja el tőlem, hát akkor majd a kerti medencémbe szaltózok bele – csak úgy a magam kedvére!

Borítókép: Hot!