Törzshely volt, ami most sokak örömére újranyitott

Kell egy hely, egy törzshely. Régen ilyenek voltak Pécsen a Papucs, a Dante Kávéház, a Csillag, a Barna vendéglő. Hosszasan lehetne sorolni azokat a vendéglátóhelyeket, amelyekre az évek alatt lakat került. Volt, amelyik azért zárt be, mert a vendéglős megelégelte a robotot, belefáradt, volt, amelyikre a gazdasági nehézségek miatt került lakat, vagy a tulajdonosnak másfajta elképzelései voltak az üzlettel kapcsolatban.

Ezek a kultikus helyek hiányoznak a pécsi mindennapokból. Nemcsak azért, mert tivornyázásról, italozásról szóltak az itt eltöltött idők, hanem inkább azért, mert a vendéglős, a pincér, a felszolgáló az emberek életébe beleszövődtek. Barátságok alakultak ki a vendég és a vendéglátó között. Mindennapi életünket teljesen megismerték. Elmondtuk nekik azt, ami a szívünket nyomta – bánatunkat, örömünket. Olyanok lettek számunkra, mint a legközelebbi hozzátartozóink, akikkel a legtitkosabb vágyainkat, legeldugottabb titkainkat osztjuk meg. 

Mikor bezártak ezen kultikus helyek, egy szelet elveszett az életünkből. Hiányoztak a beszélgetések, a zsivajok, az örömök. 

Most egy régi hely nyitott újra a pécsi belvárosban: a Rózsakert. Modernebb köntösbe öltözött, megújult, megszépült. Tudom, hogy a múltat nem lehet visszahozni, nem lehet meg nem történté tenni. Egy biztos: a Rózsakert már nem lesz olyan, mint amilyen egykor volt – de így is nagy öröm, hogy egy meseszép hellyel bővült a belvárosunk, ahol az illatozó rózsák világa beragyogja szívünket.