Minden kvíznek vannak kötelező mondatai

Ha azt a szót hallom, hogy kvíz, akkor megannyi emlék megrohan. Általános iskolás és gimnazista éveim alatt, mielőtt még fellőtték a pizsamát, a közös esti családi program az volt, hogy letelepedtünk a televízió elé az éppen aktuális kvízvetélkedőt megnézni. Nem egy ilyen volt, és mindig mindegyiket nagyon élveztük. Teszteltük a tudásunkat, és bosszankodtunk, ha a játék résztvevői egy egyszerű kérdést nem tudtak megválaszolni. A játék végén pedig nyugtáztuk, hogy mennyit nyertünk volna, hogyha mi vagyunk ott.

Öröm látni, hogy a kvíz azért nem ment ki a divatból. Hiába nem készítenek már ilyen műsorokat, vannak olyanok, akik fogják magukat, és otthon vagy városszerte kvízesteket szerveznek, hogy bevonzzák azokat, akik élvezik az efféle, Poirot után szabadon, szürke agysejteket megmozgató vetélkedőket.

És nem öröm, amikor helyesen válaszolunk egy kérdésre? Dehogynem! Elégedetten nyugtázzuk, hogy megy még ez nekünk, arról nem is beszélve, hogy micsoda hangulat képes kerekedni egy-egy ilyen alkalommal. Összekovácsolja a csapattagokat. Együtt bosszankodnak a hibákon, de közben nevetnek mindezen. A kötelező mondatokról sem szabad elfeledkeznünk, amelyek pluszpikantériát adnak a kvízeknek: „Én megmondtam”; „Na tessék, nem hallgattatok rám!”; „Miért nem írtuk be?”, de az igazi kedvenc a következő: „Erre gondoltunk, csak nem írtuk le. Nem lehetne mégis elfogadni?”. Kíváncsi lennék, hogy ez bejött-e valaha valakinek.