Mintaértékű, ahogy halad előre, mert mindig magasabbra jut

Jó néhány írónk, költőnk szerepe átértékelődött az elmúlt évtizedekben, de Petőfi topon maradt mindig. Mindemellett nem divat ma már társasági körökben Petőfire hivatkozni. Az „igen olvasottak” József Attilát még csak-csak idéznek, de leginkább kortárs verssorokkal dobálóznak. Pedig napjainkban nem viszik a lantosok a bőrüket vásárra, csak oly módon lánglelkű forradalmárok, hogy minden helyzetből támadják a világot.

Túl egyszerű, nem divat már bokorrímben fogalmazni –  hangzanak az ellenérvek, helyette többszörösen összetett képek tobzódnak, ahol a birtokos is többszörös birtokviszonyban igyekszik asszociálni valami elvont vizuális intarziára. Pedig Petőfi egyértelműen leszögezi a XIX. század költői című versében: Ne fogjon senki könnyelműen/A húrok pengetésihez!/Nagy munkát vállal az magára,/ Ki most kezébe lantot vesz./ Ha nem tudsz mást, mint eldalolni/ Saját fájdalmad s örömed:/ Nincs rád szüksége a világnak,/S azért a szent fát félretedd.

Petőfi nem téved el a saját képi világában, úgy halad előre, hogy mindig van célja, mindig magasabbra jut az útja során. Mindössze 26 esztendő adatott meg neki, de nemcsak a gondolatai, a tettei is példaértékűek, s legfőképpen ma is aktuálisak. Szóval Petőfi éve a fiatalok éve, egyaránt útmutató egy életpályához a célkitűzésekre és a megvalósítandó tartalomra.