Igaz mese

Vízilabdában több klubunk is meghódította már Európa csúcsait, női kézilabdában a Győri ETO az elmúlt évtizedben ötször nyerte meg a Bajnokok Ligáját, de nem a kishitűség, inkább a realitás mondatta velünk, hogy a többi csapatsportban ehhez fogható bravúrra esély sincs.

Egészen vasárnapig. Akkor azonban 

a Sopron Basket női kosárlabdacsapata a török Fenerbahce feletti 60–55-ös, ráadásul isztambuli diadallal elhódította a legrangosabb kontinentális klubtrófeát, az Euroligát. 

A 14-szeres magyar bajnok ötödször jutott be a négyes végjátékba, a Final Fourba, ahol 2018 után másodszor játszhatott nagydöntőt, és először járt sikerrel. Az 1959-ben életre hívott elittornán egyszer­smind ez a mostani az első magyar elsőség, amelynek értékét tovább emeli, hogy magyar edzővel, Gáspár Dáviddal a kispadon – korábban 1979-ben vezette döntőbe a BSE-t magyar mester, Szabó Ödön, azaz „Dönci” bácsi –, és két honfitársunkkal a kezdő ötösben, néggyel a vasárnap pályára lépett kiválasztottak között született meg. További rekord, hogy magyar női kosárcsapat ennyi, azaz tizennégyezer néző előtt még soha nem vívott tétmeccset, arról nem is szólva, hogy a publikum több mint 90 százalékát tették ki a török drukkerek, akik nem éppen hűvös távolságtartásukról híresek. Így, ilyen miliőben nyitni villámrajttal, és onnantól végig vezetve 55 ponton tartani a házigazda riválist – mindez elképesztő koncentrációt és vagányságot feltételez.

Mielőtt valaki megjegyezné, hogy az oroszok, a címvédő Jekatyerinburg és a Dinamo Kurszk kizárása sem ártott, egyrészt tegyük hozzá, hogy ezt éppen az első helyezetten hiba számon kérni, hiszen csak azokat győzhette le, akik versenyben maradtak, másrészt ne feledjük, a Sopron azt a „Fenert” intézte el, amelytől a csoportkörben két sima verést kapott, tehát éppen a legfontosabb napon kosarazott messze valós erején felül, kegyelmi állapotban.

Ha ki kellene emelnünk valakit, akit külön vers­szak illet e hősi eposzban, ő Török Zoltán ügyvezető. Az egykori „Silver”, azaz „Ezüst Zoli”, aki addig dolgozott évtizedeken át, éjt nappallá téve, a soproni kosárért, amíg végül minden arannyá vált a kezei alatt. Immár súlyos betegen, saját harcát is vívva kísérte csapatát a csúcsig, ahová annak az esztendőnek a századik évfordulóján jutottak fel együttes hittel és erővel, amikor az ország­gyűlés Sopronnak az „A hűség városa” címet adományozta.

Mesének is szép. Hát még, hogy igaz.