Lantos: túl a századikon

– Nem akarok ünneprontó lenni, de én magam is csodálkoztam azon, hogy csak száznál tart.

– Az a baj, hogy túl sokat voltunk a másodosztályban – válaszolta Lantos Levente, a PMFC-MATIAS 32 éves játékosa. – Már 1997 őszén felkerültem a felnőttekhez, s ha csak a bajnokik számát nézzük, jóval háromszáz felett járok.

– Emlékszik az elsőre?

– Hogyne! Róth Antal vitt fel a felnőttekhez, mert eltiltás miatt hiányzott az egyik jobbhátvéd. Nyíregyházán játszottam az első meccsemet, az NB I. B-ben léptem pályára először.

[caption id="" align="alignleft" width="334"] Lantos századszor játszott az élvonalban (fotó: Laufer L.)
[/caption]

– Izgult?

– Természetesen. Szerintem mindenki izgul az első felnőtt bajnokija előtt.

– Az előbb említette, hogy több mint háromszáz bajnokinál tart. Ez, valamint az, hogy hűséges maradt a PMFC-hez, és hosszú éveket húzott le itt, szerintem többet ér a száz NB I.-es meccsnél.

– Ez igaz, nekem mégis fontos volt, hogy meglegyen a száz az élvonalban. A nagy öregek ugyanis azt mondják, hogy száz mérkőzés után lesz csak valaki igazi első osztályú játékos. Nekem ez most megvan. Azt pedig tényleg nagy dolognak tartom, hogy a Pécsben ennyit tudtam játszani, és remélem, még tudok is, mert ez különleges érzés számomra, hiszen itt nevelkedtem.

– Sosem kacérkodott más klubokkal? Egyáltalán: mik voltak a gyerekkori álmai a futball kapcsán?

– Magyarországon más klubban nem gondolkodtam, nem éreztem kihívásnak. Külföldre mentem volna, de nem úgy alakult. Amikor mehettem volna, nem mentem.

– Mégis hova?

– Például a bolgár első osztályba.

– Na, ezt akkor sem találtam volna ki, ha azzal fenyeget, hogy ugyanúgy megőszülök, mint Ön!

– Ezt az édesanyámtól örököltem, a bátyám is tiszta ősz már. De visszatérve Bulgáriához: az egyik korábbi csapattársam intézte volna. És volt még lehetőségem Ukrajnába is. A külföldi szerződések mindig a menedzserekről szólnak, arról, hogy kinek merre van kapcsolata.

– És a gyerekkori álmok?

– Nekem a felnőtt válogatottság volt az egyik álmom, ami sajnos nem jött össze. Pedig annakidején ez nem tűnt annyira elérhetetlennek, ugyanis egészen tizennyolc éves koromig folyamatosan utánpótlás-válogatott voltam. A másik álmom pedig az volt, hogy a pécsi felnőtt csapatban játszhassak.

– Ez utóbbi összejött, elég sokszor. Melyek az emlékezetes meccsek, pillanatok a száz NB I.-es bajnoki közül?

– Akad néhány, például az a két találkozó, amelyeken gólt lőttem: a Tatabánya és a Paks ellen. Az Üllői úton nyerni pedig mindig szép dolog, s nekem tavalyelőtt ősszel megadatott ez a különleges élmény, amikor 1-0-ra győztünk a Fradi ellen.

– Az évek során rengeteg edzővel dolgozott együtt (a PMFC nem a Manchester United, itt nem találták meg a helyi Fergusont), akadt-e közöttük kedvenc?

– Én minden edzőhöz ugyanúgy állok hozzá, amit mond, azt próbálom elfogadni. Csak így működhet egy csapat. De a Rocsóra (Róth Antal – a szerk.) én is, és az egész korosztályom mindig felnézett. Általános iskola ötödik osztályában nála kezdtem el focizni nagypályán, ő épp akkor jött vissza a Feyenoordtól. A sors aztán többször is visszahozta ide, örülök neki, hogy dolgozhattam vele.

– Mostanra már-már baráti lett a viszonyuk?

– Én most is ugyanúgy állok hozzá, mint korábban. Nekem ő még mindig Anti ’bá.

– Visszakanyarodva a századikhoz: szerencsére felhőtlenül örülhetett, hiszen győzött is a csapat.

– A győzelem mindig boldoggá teszi a játékost, a szurkolót, és persze a vezetőket is. Mindenkit, akit érdekel a klub sorsa. Nagyon kellett nekünk ez a siker, rendkívül fontos volt.

– Maradt-e még valami álma, vágya pályafutása következő éveire?

– Szeretném, ha nagyon stabil csapat lenne a PMFC. Szeretnék még jó néhány mérkőzést játszani egy igazán jó pécsi csapatban!