Az udvariasság már nem divat - húzza alá olvasónk

Szomorúan olvastam a busz után rohanó idős ember történetét a Postabontásban – mint írja, hiába látszott rajta, hogy a futásban elfáradt, a járaton utazó fiatalok közül senkinek nem jutott eszébe, hogy átadja a helyét. Csak egy szintén idős hölgy ajánlotta fel az ülését a levegőt kapkodva vevő férfinek, akitől ő természetesen nem fogadta el a lehetőséget. Én is ugyanígy cselekedtem volna a helyében. 

Szomorúan olvastam tehát az írást, de nem voltam meglepődve. Mert sajnos hasonlót tapasztaltam én is, és bizony elég gyakran. Pedig azt, hogy idős ember vagyok, le se tagadhatnám. Nem szoktam ugyan kapkodni a levegőt, tehát nem szokták azt feltételezni rólam, hogy esetleg rosszul vagyok, de aki rám néz, az azért láthatja, hogy közel vagyok a nyolcvanhoz. És – bár ez se látszik – a lábaim bizony fájnak, ha sokat kell állnom. Ezt persze a fiatalság nem tudhatja, milyen érzés, és ez így is van rendjén.

Viszont szerintem nekik is vannak nagyszüleik, illetve a szüleik is biztos sokszor elmondták, és az iskolában is biztos, hogy tanítják: az időseknek a helyet illik átadni. Én még húsz évvel ezelőtt is átadtam a helyem, ha láttam, hogy egy nálam sokkal idősebb ember szállt fel a buszra. Manapság mi van?

Ahogy a Postabontásban is leírta olvasótársam: a füle mindenkinek bedugva, vagy a telefonnal babrálnak az utasok, fel se nézve, mi zajlik körülöttük. Én nem szoktam soha megkérni senkit, hogy álljon fel azért, hogy én leülhessek. Mert azt gondolom – talán naivan –, hogy másoknak természetesnek kellene hogy legyen: ha idős ember áll mellettem, azonnal felpattanok.

De sajnos az esetek nagy részében ez nem evidencia, sőt, szerintem eszükbe se jut a békésen ücsörgőknek. Én megtaláltam a megoldást: igyekszem nem csúcsidőben buszozni, így szabad helyet is szoktam jó eséllyel találni. Nekem ez a módszerem az udvariatlanság ellen, és így biztos, hogy nem kell esetleges konfliktusba keverednem senkivel. 

Név és cím a szerkesztőségben