Keringő Dobos Laci bácsival – emlékezik a nemrég elhunyt karnagyra olvasónk

Az igazgató bácsi, aki megragadóan vicces és tanulságos történeteket szőtt beszédébe. Oldalt egy kicsit hosszabb volt a haja, ami előrelógott, és nekem annyira, de annyira tetszett, amikor beszéd közben hátradobta a hajtincset. Két copfom volt, és szerelmes voltam Dobos Laci bácsiba.

Aztán gimnáziumi éveim elején hegedűről brácsatanulásra tértem át, és saját hangszer hiányában bementem a zeneiskola igazgatói irodájába. Laci bácsi türelmesen hallgatta kérésemet, hogy kölcsönkaphatnék-e egy intézményi brácsát tanulásra. A másodperc töredéke alatt igent mondott, és már intéztük is a papírmunkát.

A Pius kórus mellé egyházi ünnepekkor alkalmi kamarazenekar is dukált. Ide mindig elhívott Laci bácsi, és örömmel is mentem. Aztán azt mondta, igazán járhatnék én kórusba is oda. Így is tettem. A közös énekes-zenés áhítatos, kirándulással egybekötött buszos útjainkat hatalmas esti beszélgetések tették emlékezetesebbé, melyeket Laci bácsi milliószor megköszönt. Elmondta évekre visszamenőleg, hogy melyik úton, melyik helyszínen milyen jót beszélgettünk. Szinte hálás volt ezért, pedig nekem adott szívbéli tanácsokat, nekem segített.

Aztán amikor kóruspróbán a keringő könnyedségét emlegette egy-egy darab stílusérzékeltetéséhez, akkor egyszer felpattantam a helyemről, elkaptam, és keringőztünk. Pár lépést csak, de az a mi táncunk volt, és persze az egész kórus nevetett.

Minden darabhoz megadta a kellő tudományos magyarázatot, példázatokat mondott, érdekes történeteket, melyek hatására mindjárt közelebb állt az amatőr társaság számára a hiteles megszólaltatás. Nagyon motivált mindenkit.

Eljött az idő, amikor már nem volt kristálytiszta a kezdőhang megadása, és alázattal elfogadta, hogy hangvillámmal megadtam a hangot, ő pedig beintett, és vezényelt. Kettőnk cinkossága volt ez is.

Emlékszem, hogy a közös kirándulások alkalmával a legtöbb templomban énekeltünk egy Arcadelt Ave Mariát. Egy megragadó összhang volt kórus és karnagya között az, hogy beintett, s aztán állt csak vigyázzban. Szinte a feje sem mozdult, csak a szeme. A szemével fejezte ki az egész hangulatát, és mi néztük, és énekeltünk egyszerre, egy kórusként.

Ha nem tudtam vasárnap próbára menni, akkor este fél kilenckor, amikor hazaért a miséről, mindig szólt a vezetékes telefon. Párom mindannyiszor felkiáltott: Laci bácsi! Bizony, ő volt minden alkalommal, hogy mi van velem, reméli, nincs baj, hiányoztam.

Ezek csak az én emlékszösszeneteim, és rengeteg ember, akivel kapcsolatban állt, képes lenne kötetnyi, könyvtárnyi élményt előhozni Laci bácsi főszereplésével. Ez csak az én keringőm Laci bácsival.

Borbás Kinga

(Dobos László karnagy, zenetanár nemrég hunyt el egy nappal 89. születésnapja előtt.)