Szellemvárosi ház, erős pécsi alapokon - lemezkritika

A Psycho Mutants az azonos névre hallgató, 2006-os lemezük után idén érett meg az újabb albumra, melyet ismét saját gondozásban jelentettek meg és már országszerte beszerezhető az Alexandra áruházaiban (Pécsett és a fővárosban pedig egyéb helyeken is, részletek a zenekar honlapján).

Rendszeres koncertlátogatók sokfelé találkozhattak már a csapattal, mint Győrben a Mediawave-en, Pesten a szomorú végét váró Kultiplexben és persze Pécsett is, ahol az IH-s lemezbemutató után  újabb remek lehetőségünk adódik  meghallgatni az immár CD-re is felkerült dalokat a Toxicban február 23-án.

Zenéjüket, bár lehet több irányba is hasonlítgatni - és pár szó erejéig fogok is - , mégsem lehet egyszerűen kategóriákba erőltetni, mert egy ponton mindig sikerül kibújniuk az épp felállított skatulyákból. Ennek pedig, főleg úgy, hogy az egymást klónozó indie zenakarok korát éljük, nagyon is örülünk!

Nem kell fanatikusnak lenni például ahhoz, hogy felfedezzük zenéjükben Nick Cave korai, depresszív tónusú opuszait talán még a The Birthday Party időszakából, de kiirthatatlanul benne él a 16 Horsepower hangulata (akik maguk is sokat köszönhetnek az imént említett félistennek) is. Másrészt viszont képesek olyan váltásokra, melyek a 70-es és 80-as évek pszichedelikus punk rock muzsikáit és mélyvörös psychobilly-jét, messzebre nézve pedig még az 50-es évek rockabilly ritmusait pendítik meg- olykor napjaink ska-vonulatából is csippentve egy aprócskát.

Az album sötét alaphangzása - amelyet nem is annyira a hangszerelésnek, mint inkább az énekes Karnics Zoltán néhol dörmögő és suttogó, máskor ebből a mélységből félőrült dühvel kitörő hangjának köszönhet - végigkíséri mind a tíz dalt a címadó Ghost City-től a haláltáncra emlékeztető Get Me Out záróakkordjáig. Ezt a világot ellensúlyozza a tangóharmonika folk/country felé hívogató ritmusa és dallamvilága, valamint a trombita és szaxofon egy-egy dalt árvízszerűen elöntő ereje.

A dalok egytől egyig megütik a a zenekar kapcsán már korábban kialakult mércét, ez persze nem jelenti azt, hogy nincs közöttük a mércét jóval maga mögött hagyó, kiemelkedő nóta (bár megeshet, hogy épp a koncerteken megszeretett dalok tűnnek ki ennyire az album szövetéből...). Ide tenném a remek Orfű Swinget és a depresszív nyitányú, aztán ska-ra emlékeztető tánczenébe váltó Jesus on the Moont (mintha kicserélődne a zenekar Karnics úr mögött). A Go go go! magával ragadó dobalapja és nyúlós-húzós gitárhangjai a zseniális felé közelítenek  (itt egyedül az ének hatalmas váltásai zavaróak, amelyekhez talán még egy picit edzeni kell a hangszálakat), valamint érdemes külön figyelmet szentelni a Glory of the Darkness hegedű- és csellókíséretére és a Psycho’ Roll fúvósokkal és a gyilkolás felhangjaival megbolondított utolsó 4 percére.

Azért vegyüljön némi kritika is a sorok közé, sajnos még mindig nem vagyok elégedett azzal a fránya kiejtéssel, amely a Somewhere in Mexico-nál a legfeltűnőbb. Bár itt ügyesen ráfogtam arra, hogy egy mexikói bevándorló angolkiejtését igyekeztek elcsípni  (sikeresen), másutt azonban nem él meg a kifogás, hiába teszi élessé a dalszövegeket a stílushoz némileg illő, Lugosi Bélára emlékeztető akcentus.

Ha jól emlékszem Flea (gy.k. a Red Hot Chili Peppers basszerosa) mondta egyszer, hogy a zene olyan, mint egy ház: a dob jelenti az alapokat, a basszus a ház falait, a gitár a tetőt, az ének pedig berendezi az egészet. Jelen esetben úgy változtathatnánk ezen a metaforán, hogy az ének teszi fel a háztetőt, a fúvosok csillogóra fényezik a padlót, a tangóharmonika antikhatású bútorokkal és nyikorgó ajtókkal teszi teljessé a kis lakot. 

A Ghost City - minden közreműködő becsületére legyen mondva - remekül sikerült album, szépen és tisztán szól, élesen, de nem bántóan, minden hangszer minden hangja érezhetően a helyén. Ennek fényében kívánok nekik sok szerencsét európai turnéjukhoz!