Obituary: Cause Of Death (1990)

Mint minden tisztességes kamaszgyerek, a gimnáziumi éveim legelején én is egy kiadós metamorfózison estem át.  1990-ben, 14 évesen már úgy éreztem, hogy az apám Rolling Stones- és Bob Dylan-kazettáin hallható rock nem szolgáltat megfelelő hang-kulisszát annak a tonnányi tehernek az elviseléséhez („Miért kell testnevelés órára járnom? Miért kell hazaérnem éjfélre? És miért nem nő gyorsabban a hajam?!”), ami a vállamat nyomta. Így kezdtem el metált hallgatni. De metálból se értem be akármilyen félmegoldással, heavy- vagy glam- szóba se jöhetett. Esetleg egy kis thrash-. Ám nem sokkal egy Moby Dick-lemezbemutató („Ugass, kutya!”, 1990) után rájöttem, hogy leginkább azzal a metállal tudok azonosulni, amiben hörögnek. Ez volt a death metal.

Az amerikai Obituary („gyászjelentés”) együttes már logójával felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis az - szokatlan módo n- a komor death metal-tipográfia (véres pengéket formáló betűk) ellenére olvasható maradt. Bemutatkozó lemezük (Slowly We Rot, 1989) a Nevelési Központban celebrált koncertjük (''90 szeptember) után egy hónappal jutott el hozzám. A hangversenyen nem voltam jelen, de ezt már a walkmannel tesztelt anyag első hangjai hallatán annyira bántam, hogy kedvem lett volna azzal a fájdalommal és dühvel hörögni, ahogy azt a zenekar énekese, John Tardy teszi a lemezen. Ha egy jó torkú frontemberre azt mondjuk, hogy nagyon állat, akkor Tardy egy bestia, akinek elég a hangját kiengednie, hogy az ember ereiben megfagyjon a vér. Az első Obituary-albumot éjszaka a sötét szobában, ágyban fekve hallgattam végig, ezzel csak még inkább ráerősítve arra a horror-effektusra, ami ennek a zenének a védjegye: a dobok és a gitárok kegyetlen kihasználása, plusz egy olyan lény halálsikolya, akinek lombfűrésszel segít osztódni egy lassúkezű démon - ezeket fülelve azon se csodálkoztam volna, ha közben amorf ördögök integetnek be hozzám az ablakon.

Aztán kisvártatva megjelent a második album, a Cause Of Death.  A kilenc tételből álló, 41 perces anyagot nem nevezném remekműnek, ha csak szimplán rátenne egy lapáttal elődje brutalitására. Ebből a lemezből azonban kiderül - ahogy azt már a címéből is sejteni lehet -, hogy mi a Halál oka, vagyis milyen az, amikor valaki kihozza a maximumot a death metalból. Az Obituary ezen az albumon a korszak összes többi versenyzőjénél ügyesebben szigorít: amíg a Cannibal Corpse vagy a Napalm Death rendre ugyanazt a nyaktörő tempót diktálják egy egész lemezen keresztül, addig az Obituary aknamunkásai (Trevor Peres gitáros, Frank Watkins basszusgitáros és az énekes-öccs, Donald Tardy dobos) örömüket lelik a Black Sabbath-osan (szabatosan) lassú és a Slayeresen gyors témák váltogatásában, gyakran ugyanazon a számon belül, és ezzel meghaladják saját első lemezük homogén világát is.  Kiállásokkal, kis szünetekkel lepik meg a hallgatót, Donald Tardy időnként jazzdobosokat megszégyenítő figurákat mutat be. De még mielőtt kiszámíthatóvá válna a zsonglőrködés, már kezdődik is a következő track, amely kilencből legalább nyolcszor az előző tétel következetes folytatása. Az album így lesz összefüggő rendszer, amelyet csak végighallgatva lehet igazán élvezni. Tátott szájú 14 évesként észre se vettem, és már le is futott a kazetta A oldala (az első négy szám), amely önmagában egy sláger-parádé (Infected, Body Bag, Chopped In Half, és egy Celtic Frost-feldolgozás, a Circle Of The Tyrants). Fásy Ádám ezeket a nótákat hörögné, ha nem Bunyós Pityu karolgatná, hanem a fejét 360 fokban elforgatni képes kislány az Ördögűzőből. Az első felvonás csúcspontja mindenképpen a Chopped In Half kezdete, ahogy az azt megelőző Body Bagből egy velőtrázó halálhörgéssel úgy robban ki, mint tésztát zabáló űrhajós mellkasából a nyolcadik utas.

Mint minden zseniális lemezen, a B oldalon itt is végig A oldal kaliberű tételek sorakoznak. A szerencsére agymenéses zenekar még ide is rejtett egy zenei betetőzést, ez pedig ravasz módon a záró Turned Inside Out kiállás utáni, hátborzongatóan baljós riffje. Ezt hagyja örökségül a fejünkben a lemez, itt a Vég: de hisz’ erről szól egész művészetük.

A hab a tortán, hogy ezen az Obituary-albumon szólózik minden metálzenék egyik legeredetibb gitárosa, az Obituary előtt és után is több együttesben (pl. Death, Cancer, Testament) megforduló James Murphy.  Bonyolult, dallamos játékával a klasszikus heavy metalra jellemző pátoszt kölcsönöz az alapvetően vérhányó programnak, de ez megint csak egy újabb motívum, ami kiemeli a lemezt a kortárs death metal-átlagból. Murphy szólói barokk szobrokként díszítik az Obituary atombunkerének homlokzatát.  Ennek a masszív konstrukciónak gyenge pontját jelenthetnék a metálra jellemző, infantilis dalszövegek. A vokalista szerencsére nem a szövegek tartalmára, hanem - torkát afféle ötödik hangszerként bevetve - a hangzásra koncentrál. Így aztán letaglózó előadásában még az olyan nettó baromságok sem válnak röhejessé, mint a Chopped In Half bevezető sorai („Félbevágva / Érezd, ahogy a szádból fröcsög a vér / A végzet rothadó utakon közeleg”), vagy a Dying felejthetetlenül blőd üzenete („Haldoklunk, hogy a lelkeinket tanítsuk”). Az egyetlen hagyományos hosszúságú dalszöveg a Celtic Frost-feldolgozásé. Saját szerzeményeikben John Tardy számonként mindössze pár mondatot síkit el, hosszan elnyújtva a szavakat, de itt pont ez a manír avatja őt a Pokol leghitelesebb idegenvezetőjévé.

A Cause Of Death egy időtálló stílusbravúr, amelyen a durvaság olyan lefegyverző technikai tudással és ötletességgel párosul, hogy azt az alkotók sosem tudták megismételni vagy felülmúlni. Ez a lemez egy olyan korszak méltó lenyomata, amelyben a metálhoz nem kellett sem skót szoknya, sem iparművészetileg értékelhető mikrofonállvány, mert ekkor még a zene önmagában is elég érdekes volt.