2. Ódal

Huckleberry | „Adrienn, találkozzunk a Jégbüfé előtt / Adrienn, ne gyászoljon a halálom előtt / Adrienn, Budán lakni világnézet / Úgy látszik, ma kifesti a szemét a végzet” – énekelte mellettem egyhetes intenzív ivászat után egy 20 éves lány a kelet-németországi – egyébként roppant módon felejthető – Jéna városában, egy kollégium teraszán, jelentős mennyiségű tojáslikőr és cigaretta társaságában. Mondanom sem kell, egyből levett a lábamról a hölgyemény, ami annak (is) volt köszönhető, hogy egy teljesen elfeledett, abszolút ismeretlen zenekar egyik legnagyobb slágerét dudorászta a poszt NDK-s naplementében, ráadásul mindezt pofátlanul fiatalon. A hatás nem maradt el, közel hat évig összekötöttük életünket, hála – többek között – a gyomorpróbáló tojáslikőrnek és a Huckleberrynek!

Tudom, tudom, Lemezvágó a rovat címe, ahol klasszikussá vált albumok kerülnek elő a sufni legmélyéről figyelemfelkeltés céljából, ám jelen írásom tárgya mégsem egy lemez, hanem egy banda, akiket elenyészően kevesen ismertek meg működésük alatt, ami nem is csoda, mert nem vitték túlzásba működésüket. Lemezükről különben sem írhatnék, egész egyszerűen azért, mert nincs és nem is létezett soha. Csupán egy századszor átmásolt, hét-nyolc dalt tartalmazó koncertfelvétel forog kézen-közön, ami a nyolcvanas években készülhetett valamelyik pesti szórakozóhelyen, melynek gyaníthatóan a nihilizmus és a dekadencia lehetett működésének nélkülözhetetlen alapja. (A zenekar műsora természetesen hosszabb volt ennél a hét-nyolc számnál, de a teljes életmű fellelése kizárólag a „tűzközelben” alkotó művészek birtokában lehet vagy néhány szerencsés, megrögzött gyűjtőnél.)

Dolgomat önkéntelenül is megnehezítettem ezzel a témaválasztással, mert ismereteim – a fentebb taglalt okok miatt – eléggé hiányosak a zenekarral kapcsolatban. Emiatt persze nem fogom a Széchenyi téren kamerák kereszttüzében fejbe puffantani magam, ugyanis célomat már azzal elértem, hogy a zenekar neve egy látogatott honlap kedvelt rovatába bekerült, ami megnyugvással tölti el „acélszívemet, amit egyetlenegy szóért megosztok veled!” (Az idecitált idézet kifejtése és elemzése Gróf Balázs kolléga szakterülete, disszertációját a témáról hamarosan olvashatják.)

De azért nézzük a tényeket. A zenekar egy időben Huckrebelly néven is koncertezett, frontembere pediglen Röhrig Géza volt, aki el sem kezdődött énekesi karrierjét hamar abbahagyta; manapság a kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja, 2000 óta New Yorkban él. Sokszínűségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy egyidőben színészként és filmrendezőként is tevékenykedett. Legutóbbi könyve, a "törvény" másfél hónappal ezelőtt jelent meg, ajánlásként a Múlt és Jövő Kiadó munkatársai ekképpen írnak a költőről: "Az 1967-ben született Röhrig Géza az első magyar millennium idején bizonyára regős, a középkorban trubadúr és krónikás vagy valamelyik gettó kabbalistája lett volna. Ám szerencséje/szerencsétlensége jóval arrébb időzítette küldetését, így meglehetősen otthontalanul mozog a harmadik évezred elején toporgó modernitásban - mint ahogy tán mindannyian".

Fontos együttes a Huckleberry, akiket talán az emelt a hallhatatlanság megtisztelő státuszába, hogy kizárólag a kitörölhetetlen emlékekben, a mai napig meglévő szóbeszédekben terjed tovább hírük a nagyvilágban hivatalos hanghordozó híján, ugyanúgy, mint a Neurotic, az Embersport vagy például a Spions esetében történik mindez. Egy érthetetlen, ugyanakkor borzalmas és nevetséges kor monumentális szobrai ők, akiket egyetlenegy elcseszett kultúrpolitika sem tudott elpusztítani, ugyanis a maradandó érték - még a föld alatt is - olyan gyorsan terjed, mint a madárinfluenza.