Megszerette Pécset a kínai vendég

– Mikor kezdődött a kaland?
– Augusztus végén érkeztem Magyarországra, voltam egy napot Budapesten, aztán máris jöttem Pécsre. Meg kell mondanom, az első benyomásaim nem voltak különösebben jók erről a városról. Budapest ugyanis nagyon tetszett, gyönyörű volt a Duna, este meg a sok kivilágított híd... Szóval nagyon bejött, s azután Pécs egy kicsit szürkének tűnt. Ám eltelt néhány nap, és megszerettem. Talán azért, mert hasonlít az én városomra, Zhousanra: kicsi, kedves, barátságos.

– Azért a „kicsi” Kínában és nálunk mást jelent.
– Értem, mire gondol, és hát tény, hogy Zhoushanban hétszázezren élnek, de ottani mértékkel akkor is kisváros. Nem messze van Shanghai­tól, s több mint ezer sziget alkotja, szóval nagyon különleges hely. És éppen ezért nagyon sokfajta tengeri ételt lehet enni!

– Erre még visszatérünk, de előbb beszéljünk még Pécsről. Van már kedvenc helye?
– A belvárosban lakom, így értelemszerűen szeretem a sétálóutcát, a Széchenyi teret, a dzsámi környékét. De a kedvencem a tévétorony, oda akartam azonnal elmenni, amikor megérkeztem.

[caption id="" align="alignleft" width="430"] „Pécs hasonlít az én városomra: kicsi, kedves, barátságos” - vallja a 25 éves Ding Yuejia
[/caption]

– Korábban egy másik kínai interjúalanyunk szintén a tévétornyot említette...
– Az az igazság, hogy Shanghai­ban van egy ehhez hasonló épület, szóval nekem mindig a hazám jut eszembe róla. Én ezért szeretek oda elmenni – a honvágyamat csillapítja valamelyest.

– Milyenek a pécsi emberek?
– Nyitottak, türelmesek, kedvesek. Semmilyen problémám nem volt velük, tényleg. Ha bármi gondom van, mindig akad valaki, aki segít.

– A kommunikáció, gondolom, angolul megy.
– Igen, és azt tapasztalom, hogy a pécsiek közül sokan beszélnek angolul, ha meg bármi gond van, akkor segít a mutogatás. A piacon szoktam vásárolni, ott simán elmutogatok mindent, és nekem is elmutogatnak mindent. Érdekes, de éppen a piacon köszöntek rám nagyon sokan ni-haóval, ami ugye azt jelenti, hogy jó napot. Nem is értettem, ezt honnan tudják.

– Van egy gyerekműsor hétvégenként az egyik tévécsatornán, amelyik áttételesen a kínai nyelv megismertetését is célozza.
– Értem, tehát onnan tudják. Mindenesetre nekem nagyon jól esett.

– Ha már itt tartunk: mi a helyzet a magyar nyelvvel?
– A legfontosabb szavakat már tudom: szia, jó napot, köszönöm. Ezeket gyorsan megtanultam, de a többivel még küszködöm. Illetve tudok még kettőt: amikor kiderült, hogy idejövök, utánanéztem a magyar nyelvnek, s két szót meg is tanultam: „kutya” és „cica”. Nem tudom, miért pont ezt a kettőt...

– Azt biztosan tudja, hogy mifelénk eléggé tartja magát az a hiedelem, hogy a kínaiak kutyát is esznek... Szóval?
– Ez abszolút nem igaz! Én imádom a kutyákat, nekem is van három, teljesen családtagként kezelem őket. Szóval inkább emiatt tanultam meg a szót.

– Jó, de ha már itt tartunk, és a beszélgetésünk elején is előkerült, zárjuk ezzel: mi a helyzet a magyar konyhával?
– Nagyon messze áll a kínaitól. Megkóstoltam a gulyást, mert mindenki dicsérte, nem is rossz, tényleg, de nem az én világom.

– Szóval kínai éttermekbe jár?
– Azt azért nem. Voltam már egyben, mondjuk úgy, hogy sajátosan értelmezik itt a kínai konyhát. Nekem például nagyon hiányoznak a gombócok: otthon mindig azt ettünk, itt meg még csak hasonlót sem kapok. De nem baj, megtanulom legalább, hogyan kell tökéleteset készíteni odahaza.

– Főleg az elején nehéz a kínai nyelv: rá kell érezni ugyanis a finomságokra, az apró eltérésekre például a kiejtésben. Azt szokták mondani, hogy a kínai írás olyan, mint a festészet. Nos, a nyelv is ilyen: ezen a nyelven beszélni olyan, mint könnyű kézzel festeni. Ugyanakkor a magyar diákok nagyon tehetségesek. Tanítok itt, a középiskolában és az egyetemen is, úgyhogy bátran mondhatom: minden fiatal, aki nekivág, nagyon lelkes.

Ahogy cikkünkben is írtuk, Ding Yuejia szeptemberben érkezett Pécsre, s a tanév végén tér majd haza.

– Otthon én is diák vagyok, szóval ha hazamentem, folytatom a tanulmányaimat. Huszonöt éves vagyok, még nem tudom, milyen irányba fordul az életem, de már sokat gondolkodtam azon, hogy jó lenne egyszer majd ide visszajönni. Nagyon megszerettem ugyanis Magyarországot, Pécs városát.

Fülöp Zoltán (Dunántúli Napló) „Mintha könnyű kézzel festenénk” A pécsi Leőwey Klára Gimnáziumban 2012 óta lehet kínai nyelvet tanulni, s az elmúlt években már több tanuló tett sikeres vizsgázott is. Holott a nyelv egyáltalán nem egyszerű – ezt Ding Yuejia is megerősíti.

– Főleg az elején nehéz a kínai nyelv: rá kell érezni ugyanis a finomságokra, az apró eltérésekre például a kiejtésben. Azt szokták mondani, hogy a kínai írás olyan, mint a festészet. Nos, a nyelv is ilyen: ezen a nyelven beszélni olyan, mint könnyű kézzel festeni. Ugyanakkor a magyar diákok nagyon tehetségesek. Tanítok itt, a középiskolában és az egyetemen is, úgyhogy bátran mondhatom: minden fiatal, aki nekivág, nagyon lelkes.

Ahogy cikkünkben is írtuk, Ding Yuejia szeptemberben érkezett Pécsre, s a tanév végén tér majd haza.

– Otthon én is diák vagyok, szóval ha hazamentem, folytatom a tanulmányaimat. Huszonöt éves vagyok, még nem tudom, milyen irányba fordul az életem, de már sokat gondolkodtam azon, hogy jó lenne egyszer majd ide visszajönni. Nagyon megszerettem ugyanis Magyarországot, Pécs városát. „Pécs hasonlít az én városomra: kicsi, kedves, barátságos” - vallja a 25 éves Ding Yuejia -->