A francia Laurent Fleuret tizenhat éve él Pécsett

– Emlékszik még az első benyomására erről a városról?
– Azt tudom, hogy nagyon tetszett Pécs már akkor is. 1999 októberében érkeztem, két hónappal később, decemberben visszamentem Franciaországba, és ott, akkor magam is meglepődtem azon, mennyire hiányzik Pécs. Érthető hát, hogy boldogan jöttem vissza pár hét múlva – s azóta is boldog vagyok itt.

– Hol élt Franciaországban?
– Saint-Nazaire-ben. Ez egy ipari város, Franciaország észak­nyugati részén, Nantes közelében. Mit mondjak, nem egy túl szép hely, ráadásul mindig esik az eső. Ehhez képest Pécs egészen más, itt melegek a nyarak, hidegek a telek, s bár most éppen itt esik, azért nem ez a jellemző.

– Tizenhat éve él itt, ez azért elég hosszú idő ahhoz, hogy lássa a változásokat. Vagy másként kérdezem: vannak változások?
– Nagyon sok, de igazából nekem már régen is tetszett Pécs. Én is látom, hogyan szépül, hogyan fejlődik, de a legjobb értékmérő édesapám, aki évente egyszer ellátogat hozzám. Ő szokta mindig kiszúrni, hogy hol és miként változott a város. Tudja, az azért beszédes, hogy mindig úgy beszélünk a feleségemmel, hogy van Pécs, meg van a Pécsen kívüli világ – amikor elmegyünk innen, igazából mindegy, hogy Magyarországra vagy Franciaországba megyünk, a lényeg, hogy nem vagyunk Pécsett.

– Van egy rakás sztereotípia a franciákkal kapcsolatban. Nekifuthatunk ezeknek?
– Persze, akármelyiknek.

– Kezdjük a divattal.
– Ebből a szempontból most már nem látok nagy különbséget Franciaország és Magyarország között. Lehet, hogy régebben volt, de most már nincs: az internetnek köszönhetően mindenki mindenhez hozzájut. Egyszóval szerintem a mai fiatalok ugyanúgy öltözködnek mindenhol.

– A másik a francia konyha.
– Amikor idejöttem, az elején hiányoztak a megszokott ételek. De talán azért, mert alapban sem vagyok válogatós, hamar megkedveltem a magyar konyhát. Sőt, most már erre esküszöm. Imádom a gulyást, megőrülök a kolbászokért, de a kocsonyát mondjuk már lényegesen kevésbé kedvelem. Amikor pedig jönnek hozzám szerenádozni a diákok, akkor mindig paprikás krumplival várom őket. Már nagyon jól csinálom a paprikás krumplit. Azért persze a hazaival sem szakítottam: amikor az iskolával Franciaországba megyünk, mindig szólok a diákoknak, hogy keressenek nekem nagyon gyorsan egy pékséget.

– Volt bármilyen negatív élménye? Merthogy azért még mindig sok magyar trianonozik, ha előkerülnek a franciák...
– Egyszer­-kétszer magam is megtapasztaltam ezt, de azt azért nem mondanám, hogy túl gyakori lenne. Korábban volt olyan, amikor még nem tudtam magyarul, hogy másként álltak hozzám, külföldihez egy zöldségesnél például, de mostanában nem volt ilyen élményem. Valamikor régen, kutyasétáltatás közben szóba elegyedtem valakivel, előkerült Trianon is, de elég gyorsan megállt a beszélgetés, amikor közöltem, hogy történelemtanár a végzettségem, úgyhogy valószínűleg többet tudok erről a témáról.

– A nyáron rendezik Franciaországban a labdarúgó Európa­bajnokságot. Kinek fog szurkolni?
– Miért, már kijutottak a magyarok?

– Még nem – de ha kijutnak?
– Akkor majd eldöntöm. Régen nagyon szerettem a focit, bérletem volt a Nantes meccseire, bajnok volt a csapat, szerepelt a BEK-ben, szóval jó kis meccsek voltak. Ma már nem követem annyira a sportágat, de ha ott lesznek a magyarok, akkor nekik is szorítok majd.

A kéttannyelvű képzésnek van jövője

Laurent Fleuret már jó ideje dolgozik a Leőwey Gimnáziumban, a francia kéttannyelvű képzésen. Minekután az elmúlt időszakban – kormányzati szinten – néhányszor felmerült, hogy ez a fajta oktatás kifutotta magát, arra kértük az iskola lektorát, meséljen arról, miben különbözik ez a tanítás a hagyományostól.

– Nehéz összefoglalni a különbségeket. Talán azzal kellene kezdenem, hogy az intenzív nyelvoktatás miatt itt nem működik a porosznak nevezett oktatás, azaz szó sem lehet arról, hogy a tanár kiáll, ledarálja az anyagot, a diákok jegyzetelnek, majd másnap visszamondják. Itt a csoportmunka működik, amelyben persze a fiatalokat partnerként kell kezelni. A francia kéttannyelvűkre azt szokták mondani, hogy jellemző rájuk a franciás lazaság. Nem tudom, hogy ez így van-e, de az biztos, hogy továbbra is legalább háromszoros a túljelentkezés ide, s a nálunk végzettek nagy többsége jó egyetemeken tanul tovább. Úgyhogy szerintem ennek a képzésnek nagy jövője van, érdemes ide íratni a fiatalokat.