Soroor Fahadi nem második otthonaként tekint Pécsre

– Hogyan kezdődött az akciójuk? Volt valami konkrét kiváltója a „Students help refugees”, azaz a „Diákok segítik a menekülteket” csoport megalakulásának?

– Folyamatosan követtük az eseményeket a tévében, az interneten, láttuk, hogy mi van a fővárosban, a Keleti pályaudvaron, s hallottuk, hogy Pécsre is érkeztek menekültek. Azonnal úgy éreztük, hogy segítenünk kell, s az emberek összeszedésének a Facebook a legjobb terepe. Először öten-hatan voltunk csak, aztán gyakorlatilag két nap alatt hatszázan lettünk.

– Hogyan segítettek?

– Legelőször is kimentünk a pécsi pályaudvarra, és megkérdeztük az ott dolgozó segítőket, önkénteseket, hogy mire van szükségük az ide érkező menekülteknek.  Nagyon érdekes volt egyébként, hogy a menekültek nem tudták, bízhatnak-e bennünk – ám amikor kiderült, hogy hoztunk magunkkal egy tolmácsot, aki egyébként egy arab évfolyamtársunk volt, azonnal nyitottabbak lettek. Elmondták, mire van szükségük, mi pedig hoztuk nekik, amiket kértek. Azt tapasztalom egyébként, hogy sokan akarnak segíteni, de nem tudják, mit csináljanak. Holott én abban hiszek, hogy kis cseppekből áll a változás áramlata – mindenki annyit tegyen, amennyit tud, amire képesnek érzi magát.

– Az itt élők is segítőkészek voltak? Vagy csak a külföldi diákok?

– Az itt élők is, abszolút: a csoportnak sok magyar tagja van. Én 2008 óta élek itt Pécsett, azaz immár hét éve, úgyhogy nem elkapkodott, felületes az a véleményem, hogy a nemzetközi sajtóban mostanában megjelentekkel szemben a magyarok többsége alapvetően jó, barátságos, befogadó. Pécsett meg pláne.

– Mire céloz ezzel?

– Itt rengeteg a külföldi egyetemista, s ez nyilvánvalóan formálja a várost is. Összecsiszolódnak az itt élők és a külföldi diákok, s ez nagyon jó. Azt látom, hogy mondjuk hat évvel ezelőtt is szeretett minket, külföldieket ez a város, de mostanra már hangsúlyosan oda is figyel ránk.

– Egyszóval beilleszkedett?

– Teljesen. Azt kellene mondanom most, hogy Pécs lett a második otthonom, de az igazság az, hogy inkább az első. Itt kezdtem a nagybetűs életet – bár amikor eljöttem otthonról, tizennyolc évesen, akkor azt hittem, hogy én már felnőtt vagyok. De ez nagy tévedés volt: itt, Pécsett tanultam meg, hogy mit jelent magamról gondoskodni. Nagyon jól érzem itt magam, s roppant szomorú leszek, amikor hazaköltözöm.

– Miért nem marad itt?

– Nem Magyarországon akarok orvosként dolgozni, hanem otthon, Norvégiában. Ugyanakkor az is biztos, hogy a Pécsett szerzett barátokkal kapcsolatban maradok. Az egyetemnek ez is egy óriási pozitív hozadéka: rengeteg értékes embert ismertem meg, s ez a kapcsolati tőke a mi szakmánkban megfizethetetlen.
 
– Az utolsó kérdésem az, ami általában az első szokott lenni: miért pont Pécsre jött tanulni?

– Nálunk Norvégiában sok külföldi egyetem reklámozza magát, így például a pécsi is. Akkor, tizennyolc évesen az interneten utánanéztem a városnak, az egyetemnek, sőt, olyanokat is megkérdeztem, akik ide jártak, vagy járnak. Meggyőző dolgokat meséltek – nekem a legfontosabb az volt, hogy barátságos a hangulat, s nem egy elidegenítő nagyvárosról beszélünk. Szóval nagyon megtetszett Pécs a beszámolók, a sztorik alapján, s szerencsére semmiben sem csalódtam. Úgyhogy ha majd most egy norvég tizennyolc éves engem keres meg, hogy meséljek Pécsről, akkor én is csupa jót mondok majd.

Pogácsa, csípős paprika és finom borok

Soroor Fahadi norvég diákként érkezett Pécsre – ám nevének hangzása alapján szinte biztosak voltunk abban, hogy ősei nem a fjordok világában születtek…
– A családom iráni, a hetvenes években, az irak-iráni háború idején menekültek el, s hosszas vándorlás után jutottak el Norvégiába, s telepedtek le. Én már ott születtem. Amikor elmondtam nekik, hogy menekülteken segítek itt Magyarországon, természetesen nagyon büszkék voltak rám: azt mondták, hogy nekik német nővérek segítettek sokat, én pedig most visszaadhatok valamit abból a rengeteg jóból, amit egykoron ők kaptak.

A fiatal lány, ahogy cikkünkből is kiderül, jól érzi magát Pécsett. Azért megkérdeztük: negatív élmények érték-e?

– Nem, semmi, tényleg. Nekem nem szóltak be egyszer sem, amióta itt vagyok. Amúgy igyekszem asszimilálódni, eszem magyar ételeket, iszom a helyi italokat. A kedvencem a gulyás, de szeretem a pogácsát és a csípős paprikát is. Meg a finom borokat – s ebből a szempontból, azt hiszem, a lehető legjobb helyen tanulok.