Éberling László a fiatalok megtartásában látja a jövőt

– Azt szokták mondani, hogy a negatív reklám is reklám. Igaz lehet ez egy városra is? Mindegy, hogy hogyan, csak szerepeljen a hírekben? Ön, mint médiaszakember, hogy látja Pécset ebből a szempontból?

– Én nem tartom magamat médiaszakembernek, bár az igaz, hogy idestova húsz éve foglalkozom lapkiadással – mondta nevetve Éberling László. – Ami a kérdést illeti: olyan ez, mint a korosodó színésznő esete. Mindegy, mit írnak, csak írjanak róla. Úgy érzem, mintha Pécs is olyan lenne kicsit, mint egy korosodó színésznő. A Kulturális Főváros kapcsán sajnos nagyon sok volt a negatív hír. Persze volt is ennek alapja, hiszen mindannyian többet vártunk attól az évtől. Komoly hiányérzetem volt, hiszen a sajtóban is az köszönt vissza, ami általánosan is jellemezte a megítélését. Leginkább a közösségi élmények hiányoztak akkor. Fura ez, mert a másodszor megrendezett Europa Cantat ebből visszaadott valamit.

– Érdekes, amit mond, hiszen szeretjük azt hinni, hogy Pécsnek, a mediterrán hangulatok városának éppen a közösségi élmények adják meg a karakterét. Ebben látja esetleg a jövőt? Minél több programot kell idehozni, pezsgővé kell tenni a várost?

– Többen is azt mondták erre a kérdésre, például Pécs díszpolgára, Romváry Ferenc és Pitti Zoltán is, hogy a kitörés lehetősége a kultúrában, az egyetemben keresendő. Én is nagyon hasonlóan látom a kérdést, de közben olyan érzésem van, mintha kezdene összeaszalódni a város. Lélekszámában, komfortérzetében is. Milyen kitörésről beszélünk kultúra ügyben akkor, amikor hagyjuk erodálódni Magyarország legjobb irodalmi lapját, a Jelenkort? Szerintem addig nem érdemes ilyesmiről beszélni, amíg nincsenek új munkahelyek, amíg hagyjuk elmenni a tehetséges fiatalokat a városból, mert nem tudunk nekik mit felajánlani az egyetem után.

– Hogyan lehetne őket itt tartani?

– Nyilván nem arra gondolok, hogy a szénbányászat újraindításával. Nagyon fontos lenne, hogy egyetemi szinten foglalkozzanak ezzel a témával. Hogy idehozzuk a városba a 21. század csúcstechnológiáit. Azt ugyanis el kell fogadnia mindenkinek, hogy nem lesz a városlakó kulturális fogyasztó, ha megélhetési gondjai vannak. És a tehetséges fiatalok nem fognak itt küzdeni, ráadásul most már nemcsak Budapest szívja el őket, hanem a külföld is.

– Önnek testhezálló téma az egyetem, hiszen jelenleg is oktat a PTE-n. Hogyan látja a mostani egyetemista korosztályt?

– Sokkal jobbnak tartom őket, mint amiket néha olvasok róluk. Amióta világ a világ, az én korombeliek mindig azt mondták, hogy vége van mindennek, mert ez az ifjúság semmit sem ér. Én viszont nem látom azt, hogy az én korosztályom bármit is feltalált volna már. A mostani fiatalokban bízom nagyon, rengeteg tehetség van köztük. Bennük bízom, őket kellene támogatni, nekik kellene felvázolni egy jövőképet.

– Ha most maga elé képzeli Pécset pár év múlva, az a kép mennyiben tér el attól, mint amit látni szeretne?

– Ezt most inkább hagyjuk. Az viszont biztos, hogy a politika mint olyan nem képes arra, hogy működőképes koncepciót dolgozzon ki, amivel a jövőt építhetjük. Be kellene vonni az egyetem legjavát, és konkrét célokat meghatározni. Most csak nyilatkozatok vannak, de tettekkel nem párosulnak. A médiához valamelyest értő emberként mondom, most már cselekedni kellene, nemcsak nyilatkozni.

Élete nagy ajándéka az egyetem

Éberling László Zala megyében, Sandon született, Nagykanizsán érettségizett. Az egyetemet már Pécsett végezte el, 1973-ban a Városháza Művelődési Osztályán kezdett dolgozni. Önálló vállalkozáskánt ’89-ben kezdett lapkiadással foglalkozni, azóta a médiában tevékenykedik, az utóbbi pár évben pedig előbb mint egyetemi oktató, majd mint óraadó tanít a Pécsi Tudományegyetemen.

– Életem egyik legnagyobb ajándéka az egyetem – árulta el lapunknak Éberling László. – Én mindig is gyakorlatorientált tárgyakat tanítottam, azzal lehet a legtöbbet átadni a fiatalságnak. És úgy gondolom, hogy a mai fiatalságnak érdemes is átadni az ismereteket. Szerencsére sokan vannak, akik akarnak és tudnak is tanulni. Talán ennek is köszönhető, hogy hihetetlenül élvezem a velük való foglalkozást. Ugyan már nyugdíjas vagyok, és óraadó, de nem szeretnék még visszavonulni. Amíg igényt tartanak a munkámra, addig örömmel végzem a dolgomat. Azt meg úgyis észreveszi az ember, ha már összesúgnak a háta mögött – mondta széles mosoly kíséretében Éberling.