2015.03.22. 08:24
Egyetemi vesztegetési per: a fővádlott, Imhof Gábor tagadja a politikai szálat
2010 júniusában robbant a vesztegetési botrány, amit egyetemi maffiaügyként emlegettek. Imhof Gábor fővádlottat, a PTE volt gazdasági főigazgatóját kérdeztük.
– Öt éve egyik napról a másikra a magasból a mélybe zuhant, számkivetetté vált. Hogyan élte meg?
– Már túl vagyok rajta, évekbe telt, de már kívülállóként állok hozzá. Nem hiányzik a pozíció. Amin nem tudok túllépni, az az igazságtalanság. Függetlenül attól, ön mit hisz, vagy az olvasók mit gondolnak, nekem tiszta a lelkiismeretem. Ha azt kellene csinálnom ma, amit csináltam 2008 és 2010 közt, ugyanazt és ugyanúgy tenném.
– Politikát suttogtak. Volt benne?
– Nem volt politikai szála, ha ezalatt a nagypolitikát értjük.
– Akkor miről volt szó? Gazdasági szereplők egyetemmel való összefonódásáról?
– Igen, a kérdésében ott van az igazi ok.
– Igaz az a pletyka, hogy olyanokkal gyűlt meg a baja, akik az egyetemmel üzleti kapcsolatban voltak?
– Azért hívtak az egyetemre, hogy rendet tegyek, volt miben. Ez azonban érdekeket sértett abban a pillanatban, ahogyan elkezdtem a beszerzéseket bevinni a közbeszerzések alá. Sokan azok közül, akiknek addig jó volt, hátrányt szenvedtek el, tíz-, százmilliós nagyságrendben.
– Nem túlzás ez?
– Az eredmények igazolnak, ötmilliárdról levittük egymilliárdra az adósságállományt, a Klinikai Központ évi másfél milliárdos veszteségből nullszaldós lett. Azt ugye senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy ilyen gyorsütemű koncepcióváltás nem fog érdekeket sérteni?!
– Állítólag egy önt gazdasági vezetővé segítő üzleti kör érdekeivel ment szembe. Így hálálta meg a segítségüket?
– Egy bizonyos üzleti kör abban a szerepben tetszelgett, hogy befolyása van az egyetemen, vezetői kinevezésekre is, például a gazdaságira. Ha voltak is jelöltjeik, nem én voltam. Nem ejtettek a fejemre, tudtam, bizonyos emberekkel az elején le kell ülnöm, tisztázni a viszonyt. Közülük valaki azt mondta, akkor fogja segíteni a munkámat, ha ez és ez történik. Néhány dolgot kért, nem volt megvalósíthatatlan, s olyan – legalábbis az elején –, ami jogszabályba ütközött volna, de az egyetem szempontjából nyerhettünk. Ám jöttek más kérések.
– Mifélék?
– Mindegy, nem lehetett őket teljesíteni, ha előzetesen hallom őket, nem vállalom a feladatot.
– Milyen kérések? Mikor jöttek?
– Nem sokkal az idézett beszélgetés után. Egy üzleti kör azt a látszatot próbálta kelteni magáról, hogy van beleszólása az egyetemi gazdasági ügyekbe. Engem viszont azért választott meg a szenátus, hogy rendet tegyek, s nem azért, hogy kedvezzek valakinek, pl. beszerzésnél.
– Vagyis azt állítja, éppen az ellenkezőjét tette annak, amivel megvádolták?
– Pontosan! Bár ezt úgy sem hiszi el nekem senki. A letartóztatásokra azért került sor szerintem, mert némelyekről kiderült, mégsem olyan befolyásosak.
– Hogyan él túl ilyen helyzetet a család? Mi kell ahhoz?
– Hogy higgyenek bennem és szeressenek. És hát a családom, úgy néz ki, hogy szeret. Azt nem tudom megköszönni a feleségemnek, amit végigcsinált.
– Most van munkahelye?
– Igen, van.
– Hol?
– Ez nem lényeges.
– Arról is lehetett hallani, hogy Bécsben, egy hulladékszállítási cégnél dolgozott. Ez igaz?
– Hollandiában, katasztrófavédelmi cégnél voltam betontörő.
– Ez hogyan jött?
– Eldurrant az agyam. Két éven át nem volt munkám, sehová nem vettek fel, ahol megtették volna, megmondták, félnek attól, hogy valamiféle ellenőrzést kapnak. Azt mondtam, akkor elmegyek fizikai munkásnak, de megpróbálok nagyobb pénzért, nagyobb elvárás mellett. Egy kint élő régi ismerős segített.
– Gondolom, nem ehhez szokott?
– Apám kőműves volt, sváb ember, nem számított, van-e diplomám, amíg apám élt és dolgozott, minden hétvégén kellett vele mennem, mellette culágerkedni, betonozni. Ez a munka segített abban is, hogy feldolgozzam, ami történt. Soha olyan nyugodt nem voltam, miközben napi tíz óra kemény fizikai munkát végeztem.
– Ön egy eredetileg egyetemi „maffiaperként” hirdetett, folyamatban lévő ügy fővádlottja. Hogyan mehetett külföldre dolgozni?
– Minden korlátozásomat megszüntette a bíróság. Bízom benne, azért, mert egyre jobban átlátja a bíró, mi történhetett valójában, milyen ember is vagyok valójában.
– Mi lesz a vége a pernek?
– Az ügyészség szerint húsz évet kapok fegyházban, kedvezmény megvonásával.
– És ön szerint?
– Nem csak engem, de több mást is fel fognak menteni, bűncselekmény hiánya miatt.
– Amikor először kiengedték a börtönből, vásárolt a neten egy egyetemi bankkártyával. Emiatt néhány hét után visszakerült. Nem tudta, hogy bevihetik?
– Nem, különben nem tettem volna. Munkaeszközöket vettem félmillióért, nem akartam kárt okozni. A munkaviszonyom akkor még fennállt, megszűnt a házi őrizetem, így az volt a tervem, hogy bejárok dolgozni.
– Mármint az egyetemre?
– Igen. A vásárlás után bementem, és tárgyaltam a vezetéssel. Azt mondták, vegyem meg inkább az eszközöket. Másnap elutaltam a pénzt.
– Mégis bevitték. Ha nem így történik, még ma is az egyetemen dolgozik?
– Szerintem igen. Több más vádlott ma is ott dolgozik.