Zseljko Djokicsot Pécs nagyon emlékezteti Újvidékre

– Sorozatunk eddigi megszólalóihoz képest speciális a helyzete, mivel a „Külföldiek Baranyában” kitételnek már csak részben felel meg: immáron magyar állampolgár. Miért volt fontos megszerezni?

– Több okból is. Részint a munka miatt: ha itt akarok dolgozni, akkor a törvények miatt ezt lényegesen könnyebb magyar állampolgárként megtenni. Részint viszont azért, mert én azt vallom, hogy ettől a várostól, ettől az országtól én annyi jót kaptam, hogy tartozom neki annyival, hogy nemcsak „átutazó” leszek itt, hanem az állampolgárságot is leteszem. Ami egyébként nem volt könnyű: rengeteg mindent kellett megtanulnom. És én tanultam is becsülettel, a vizsgán csak néztek a velem szemben ülők, amikor elmondtam, hogy hány tagú az Országgyűlés. Azt gondolom egyébként, hogy ennek így is kell lennie: ha a gyerekeim majd egy nap hazajönnek az iskolából, és megkérdezik, hogy ki volt Mátyás király, ne azt válaszoljam, hogy nézzetek utána, hanem azonnal tudjam a választ. Hogy ő volt az „igazságos király”.

– A válasz helyes, úgyhogy mi is megadjuk az állampolgárságot. De ha már a válaszadás előkerült: emlékszem egy beszélgetésünkre talán 2008-ból. Akkor nem volt egyszerű jegyzetelnem: a mondataiban ugyanis keveredtek a magyar, a szerb és az angol szavak. Mostanra viszont szinte tökéletesen beszéli a nyelvünket.

– Hát, azért tényleg csak „szinte”: előfordul, hogy nem jut eszembe egy-egy szó, s ahelyett, hogy gondolkodnék rajta, inkább mondom angolul vagy szerbül. De igaz, hogy fejlődtem. Mondjuk, rá is voltam kényszerülve: a hétköznapokon ugyanis itt, Pécsett mégiscsak magyarul kell kommunikálni. Én nagyon szeretek itt élni, tényleg olyan ez a város, mint Újvidék, igaz, egy folyó azért még lehetne, de így is otthon érzem magam. A gyerekek születése után a belvárosba költöztünk, s eldöntöttük, hogy nekünk ez lesz a bázisunk, mi itt telepszünk le. Az itt élők kedvesek, befogadóak, s ami még ennél is fontosabb, türelmesek a külföldiekkel, s nem hiszem, hogy ez csak nekem szól, illetve annak, hogy kosárlabdaedző vagyok. Ugyanakkor az is tény, hogy a nyelvtudáson még lehetne javítani: nagyon sokan csak magyarul értenek. Szerencsére azonban ez is változik, a mostani harminc-negyven évesek azért már kicsit beszélnek angolul vagy németül. Márpedig ha Pécs igazán népszerű akar lenni a külföldiek körében, akkor elengedhetetlen az ilyen irányú fejlődés.

– S mi a helyzet odahaza? Önök hogyan beszélnek a gyerekekkel?

– Azt olvastuk még valamikor régen a feleségemmel, hogy ha azt akarjuk, hogy a gyerekek valóban kétnyelvűek legyenek, akkor az a leghelyesebb, ha az egyikünk az egyik, a másikunk a másik nyelven beszél hozzájuk.

– Rendben, de mi van, mondjuk, egy családi ebédnél? Teljes nyelvi káosz? Bábel tornya?

– Hát, ez az. A fenti módszer csak akkor működik, ha egyedül van a szülő a csemetékkel. Amikor együtt vagyunk, akkor ez nem életszerű. Úgyhogy, talán mondanom sem kell, magyarul beszélünk. És mielőtt megkérdezi, nem, ez nem volt megbeszélés tárgya: automatikusan így alakult. És én ezt egyáltalán nem bánom: az én gyerekeim itt nőnek fel, Magyarországon, úgyhogy ezt a nyelvet kell megtanulniuk tökéletesen. Ha emellett szerbül is jól tudnak majd, annak én csak örülni fogok.

Először eléggé álmosító nyelv volt a magyar

Ahogy cikkünkben is írtuk, Zseljko Djokics immáron jól beszél magyarul – de tény, hogy hosszú és rögös úton jutott el idáig.

– Amikor 2004 nyarán ideköltöztem, magyarul szinte semmit sem tudtam. Eljártunk társaságba, de ott mindenki magyarul beszélt. Én nagyon koncentráltam, hogy megértsem, miről is van szó, ám aztán a nagy koncentráció oda vezetett, hogy három perc után elaludtam. Később jártam nyelvtanárhoz, egy idős nénihez a Király utcába. Ott meg az volt a gond, hogy a konyhában voltak az órák, a hűtő állandóan zúgott, úgyhogy amiatt voltam mindig álmos, amiatt bólogattam nagyokat. Most már nincs ilyen gondom, de mivel a nyelvtanulást nem akartam abbahagyni, pár évvel ezelőtt beiratkoztam az egyetem egyik nyári nyelvkurzusára – na, az vicces volt, kínaiakkal meg nigériakkal tanulni, akik aztán tényleg egy szót sem tudtak. A vizsgám jól sikerült, a tanárok csak néztek, amikor arra kérdésre, hogy mit csináltam tegnap reggel, elmeséltem, hogy disznóvágáson voltam, s tudtam olyan szakszavakat, amikről még ők sem hallottak.