Boldogan ülhetett le értékelni az idény felénél Sólyom Csaba

– Hogyan dolgozta fel, hogy már csak kívülről segítheti a csapatot? 

– Volt hat térdműtétem, számtalan injekciót kaptam, és amikor ezek ellenére is úgy mentem ki, hogy éreztem a fájdalmat, akkor mondtam, hogy elég volt – nyilatkozta Sólyom Csaba, a PMFC kapus képzésének koordinátora. – Nehéz abbahagyni, lehet, a mai napig védenék, ha a testem engedi, de már annyira nem hiányzik. Teljesen kielégít a munkám, és az adrenalin is megvan minden hétvégén. Amikor visszavonultam, rögtön felkértek kapusedzőnek. Bár több mint 10 évet lehúztam már az utánpótlásban, egészen más feladat volt a felnőtt fociban dolgozni. Volt egy olyan időszak, amikor ehhez hozzá kellett szoknom, annak ellenére, hogy fiatal kapusokkal dolgozhattam, Somogyi Mátéval és Kovács Benedekkel. A mérkőzések alatt azért volt nehéz, mert tehetetlennek éreztem magam, és ez a mai napig így van. Most csak abban bízhatok, hogy a kapusom a heti munkát elvégezve ki tudja hozni, ami benne van. 

– Mi kell ahhoz, hogy Helesfay Donát ilyen kiválóan teljesítsen? 

– Nagyon mélyről indultunk vele, amikor visszatért. A vizsgálatok sem mutatták ki, hogy komoly sérülése van. Csak amikor elindult a szezon derült ki, hogy sérve van, és utána fél évet nem játszott, a pályafutása is veszélyben volt. Amikor a vírus miatti leállást követően visszatértünk, Vas László mondta nekem, hogy megadja neki a bizalmat, ha él vele, él, ha nem, akkor nem. A felkészülés alatt még látszott rajta a kihagyás, de a bajnoki rajtot nagyon jól elkapta. Így is kellett mellé valaki, mert nem tudhattuk, milyen szinten fog teljesíteni, Hermány Bencének viszont esélyt sem adott a csapatba kerülni.

 Donáttal volt egy beszélgetésem nyáron, amikor elmondtam neki, szeretném, ha szintet lépne, mert még van benne több. Most pedig a féléves értékelésnél úgy ülhettem le vele, hogy ez megtörtént. Nagyon boldog vagyok emiatt, mert bár nem volt olyan kiegyensúlyozott a csapat szereplése, ő ragyogóan megoldotta a nehezebb feladatát. Amikor sok helyzete volt az ellenfélnek, nagyon szépen állta a sarat. Nyilván a szintlépés nem működik varázsütésre, nagyon sok kis dologból áll össze. Az, hogy mentálisan ilyen stabil lett és kiegyensúlyozott annak köszönhető, hogy rendezett az élete, figyel a testére, meg vannak tervezve a napjai, tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy a hétvégén a legjobbját nyújtsa. 

– Melyik áll közelebb önhöz, a tehetséggondozás vagy a felnőtt kapusok edzése? 

– Egész más a két munka. Az utánpótlás nyilván a nevelésről, fejlesztésről szól, nem feltétlenül az eredményről, viszont egy nagyon hosszú folyamat. Szoktam mondani, nem az a lényeg, hogy valaki U15-ben, U16-ban hol véd, vagy volt-e utánpótlás-válogatott, hanem felnőtt szinten hol véd. Jó példa erre Dibusz, aki nagyon messze eljutott. A felnőtt kapusok esetében pedig egyértelműen a hétvégi mérkőzésen való legjobb teljesítményre törekedve építjük fel a munkát, és annak idomulnia kell a csapatban való szerephez és az ellenfél játékához. A felnőtt foci atmoszféráját nem közelítheti meg az utánpótlásé, viszont mindkét munkát szeretem. 

– Hogyan tudja összeegyeztetni ezt a munkát a magánéletével, hiszen szinte nincs szabad hétvégéje? 

– Gyakorlatilag hétfőtől vasárnapig feladatok vannak. Nem panaszkodom! A feleségem szerencsére ebben partner, nagyon jól összetartja a családot, és megérti, mert máshoz nem értek. Van, hogy a gyerekeimmel csak FaceTime-on tudok beszélni a hétvégén, de valahol ezt tudtuk mindannyian, amikor belekezdtem. 

– Akkor ez a karácsonyi időszak az ön számára is a legszebb? 

– Ez a három hét leállás nagyon kell nekem is, hogy feltöltődhessek, és az, hogy a gyerekeim közelében tehetem, mindennél többet jelent, mert nagyon keveset vagyunk együtt. Most napközben nincs óvoda, iskola, nagyon jó, hogy együtt lehetünk. 

– Más sportágakat is ilyen szenvedéllyel követ? 

– A kosárlabdát nagyon régóta szeretem. Gyerekként jártam a női meccsekre, amiknek szenzációs hangulata volt, és a férfi mérkőzéseket is láttam, az NBA-t is imádom azóta. Ez a hobbim, a kikapcsolódásom, amikor van rá lehetőségem, kimegyek meccsekre. 

– Mennyire fanatizálja a gyermekeit ezek iránt a csapatok iránt? 

– A nagyobbik fiammal kijártunk kosármeccsekre, amikor kisebb volt. Ő is szerette, és kéri, hogy nézzük otthon az NBA-összefoglalókat. Szeret is kosarazni, az iskolai csapatban játszik amellett, hogy a PMFC U8-ban kapus. Nem kellett fanatizálni, de a csapatokat is azokat szereti, amelyeket én, Jayson Tatum a kedvenc kosárlabdázója. Mondta is az edzőjének, hogy szokta nézni. Persze védeni is nagyon szeret. 

– Szeretné, hogy a PMFC kapusa legyen? 

– Benne van a vérében a sport. Az anyukájuk és a nagymamájuk kézilabdázott, apukám focizott. De én azt szeretném, hogy boldog ember legyen, ha bármi mást fog az életben csinálni, és azt szereti, akkor én is boldog leszek. Azt viszont erősítem benne, ha valamit elkezd, azt csinálni kell rendesen, legyen az tanulás vagy sport. Még egyszer sem mondta, hogy nem akar edzésre menni, inkább akkor szomorú, ha nem tud, mert beteg vagy közbejön valami. 

– Hogyan alakult ki, hogy pont a Bostont követi az NBA-ben? 

– Amikor Ray Allen odaigazolt, és Paul Piercel, Kevin Garnettel kialakult a nagy hármas, akkor kezdtem megkedvelni őket. Garnett fanatizmusával nagyon tudtam azonosulni. Nekem egyébként Michael Jordan volt a minden, azzal a Chicagóval nőttem fel, van is róla egy nagy poszterem. Ő a number one sportoló. 

– Nem csak nézni szereti a kosárlabdát, játssza is, ugye? 

– Van hetente egy olyan óra, amikor tényleg ki tudok kapcsolni. Ezt mindig várom, és kell is nekem, viszont most a koronavírus alatt másfél évig nem tudtunk menni. Amikor abbahagytam a focit, egy baráti társasághoz csatlakoztam be. Én még többet is akartam, mondtam nekik, induljunk már el egy bajnokságban, legyen egy kis adrenalin. Aztán néztek rám bután, mit akarok. Nyilván nem ismerem az erőviszonyokat, mondták, hogy mindenhol 30–40 ponttal kikapnánk, úgyhogy inkább nem vállalták a szereplést – zárta nevetve.