Fejükhöz vágta a kenyérpirítóst, és inkább nyomozni kezdett

Ezért nem meglepő, hogy más streaming szolgáltatók is szeretnének ebben a népszerűségben megfürdeni. És lám-lám, a Disney+ jelentkezett is A bostoni fojtogató című alkotással.

1962 és 1964 között tizenhárom egyedülálló nőt gyilkoltak meg Bostonban és környékén. A gyilkosságokat az kötötte össze, hogy mindegyik áldozatot a saját lakásán, saját harisnyájukkal vagy más ruhadarabokkal fojtottak meg, és nem egy esetben szexuális zaklatás és nemierőszak nyomait is megtalálták rajtuk. A rendőség eleinte azt hitte, hogy több gyilkosról van szó, ahelyett, hogy azt feltételezte volna, hogy minden tettet egy emberi szörnyeteg végezett be. Amikor a médiában elterjed a sorozatgyilkosságok híre pánik uralkodott el a társadalmon, az emberek sorra cserélték le a zárjaikat, önvédelemre rendezkedtek be vagy éppen fogták magukat és inkább elköltöztek.  

Még máig kevesen tudják –  a filmig én sem ismertem ezt a tényt – , hogy a Record America nevű napilap két oknyomozó újságírója, Loretta McLaughlin és Jean Cole jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy az üggyel kapcsolatban valamennyire tisztábban lehessen látni. Azt nem lehet írni, hogy felgöngyölítették az ügyet, mert a bostoni fojtogató kilétét a mai napig rejtély övező, ráadásul még évtizedek múltán is vizsgálódtak az ügyben.  

A film azért jó, mert bemutatja azokat a nőket, akiknek jelentős szerep jutott a nyomozásban, de valahogy személyük a feledéshomályába veszett. Betekintést ad az újságírás azon időszakába, amikor a férfiak domináltak, a nők pedig maradhattak a közéleti rovatnál és arról írhattak, hogy például milyen a legújabb kenyérpirítós, amit piacra dobtak. Ebből a kirekesztésből lépett ki Loretta, aki először vette észre az összefüggéseket az ügyek között.  

A bostoni fojtogató első sorban a női sorsa helyezi a hangsúlyt és az újságírást és a bűnügyi terepet átható szexizmusra koncentrál. Kezdetben semmitmondó mitugrászoknak tartják Lorettát és társát, majd szerepüket marketingfogásnak. Viszont azt kevesen vették észre, hogy volt egy sokkal nagyobb előnyük: az érintettek, az áldozatok hozzátartozói sokkal szívesebben nyíltak meg nekik, mint az a zsaruknak és a férfi riportereknek, és ők voltak az egyetlenek, akik úgy érezték, hogy figyelmeztetni kell nőtársaikat a veszélyre. A film azonban egy ponton túlzásba eszik, hiszen azt láthatjuk végig, hogy csak ők ketten tettek meg mindent az ügy érdekében. Igaz, hogy a hatóságok részéről nagy volt a nemtörődömség, a hanyagság, de azért ott is voltak olyanok, akik sok energiát fektettek az ügybe.

A legszomorúbb ebben a filmben, hogy az alkotók nem merték elhagyni a kliséket, a jól megszokott dolgokkal operálnak, nem mernek kilépni a komfortzónából, ezért sem tud thrillerként megfelelően funkcionálni. A gyilkosságok bármennyire kegyetlenek is, de az áldozatok halála súlytalannak érződik. 

Nem egy rossz alkotás A bostoni fojtogató, de nem kiemelkedő film, inkább csak egy középszerű thriller, aminek érdeme abban van leginkább, hogy bemutatja az ügy két feledésbe merült női alakjait.