Egy halálian jó színielőadás, ahová visszatér a hallgatóság

Kissé szomorúan, elmorzsolt könnycseppekkel az arcomon, de mosolyogva álltam fel a székemből a JESZ Romhányi György professzor tiszteletének szentelt darabjának megnézése után. Megmelengette a szívem A professzor vallomása, pedig én személyesen nem ismertem – bárcsak ismerhettem volna. Elképzelni sem tudom, hogy azok, akik személyesen találkoztak vele, mit éreztek, miközben hallgatták a monológba csomagolt vallomást tanításról, életről. 

De ki is volt Romhányi? Engedjék meg, hogy neve elé helyezzek egy névelőt. Ő nem simán Romhányi volt, hanem A Romhányi. Patológus, adjunktus, aki már életében legendává vált, előadásai telt házasak voltak és még vissza is jártak rá végzett hallgatók. Nevezhetnénk őt egyfajta igazi hősnek, aki internet és közösségi média nélkül érte el, hogy ismertté váljon. Szájról szájra járt legendája, szellemi hagyatéka és talán, ami az előadásból kitűnik, hogy a mind személytelenebbé váló oktatási módszerek ellenzője volt. A professzor a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának megkerülhetetlen alakja. Emlékét megannyian őrzik, és adják tovább gyerekeiknek, unokáiknak, akik medikusi pályát dédelgetnek.

A legjobb előadások azok, amelyek bevonnak minket, még akkor is, ha amúgy nem interaktívak, de úgy érezzük, hogy egyek vagyunk valakikkel, ebben az esetben a hallgatósággal, akik a katedrán álló professzor „óráján” ülnek és szívják magukba a tudást. Míg a PTE padjait koptattam, sok esetben, főleg, ha rettegett előadásról vagy szemináriumról volt szó, az utolsó sorokban foglaltam helyett. Valamilyen oknál fogva a színházi előadáson is oda ültem, lehet azért, mert belépve a térbe olyan volt, mintha egy előadóba kerültem volna. Csak itt éppenséggel szólt a klasszikus zene, és az Inhof László által megszemélyesített Romhányi György egy karosszékben helyet foglalva várta a közönséget, hogy aztán a katedrához lépve vallomást tegyen. 

Az előadás felidézi a hőst, aki oktatói pályája során magas szintre emelte a kérdezés művészetét, ez volt pedagógiájának lényege is. Így nem meglepő, hogy nem egy kérdést intéz a közönség felé. Először azt hittem, választ is vár, és elfogott az a rettegés, amit minden hallgató érzett már, amikor nekiszegeztek egy kérdést. De ez a feszültség fel­enged, hiszen megismerjük az arc mögött rejlő személyt, amelyet Inhof László olyan átérzéssel – Romhányi gesztusait jól leutánozva – és lendülettel mutat be, hogy azt hihetnénk, hogy maga a professzor áll előttünk. Zseniális játékát az is alátámasztja, amikor a darab végén egy megható interjúrészletet látunk a retró televízióban a professzorral.

A darab tere három részre van bontva. Az első a katedra, ahol egyetemi tevékenységéről, oktatási felfogásáról, a második a nappali, ahol magánéletéről, a harmadik pedig a közönség előtti tér, ahol a társadalommal, az emberekkel való viszonyáról beszél. Az elhangzott bölcsességek megérintik a nézőt, hiszen olyan általános igazságok hangoznak el, amelyre még a mai napig fel kell hívni az emberek figyelmét, mint például, hogy éljük meg az életet. 
Romhányi úgy érezte, hogy így tett, és mi követni akarjuk példáját.