Kritika: egy hegyeket megmozgató barátság története

Mondjuk nincs semmi baj a könyvvel (ugyancsak Nyolc hegy címmel magyarul is megjelent Paolo Cognetti műve, írója pedig öt éve megkapta érte a legrangosab olasz irodalmi díjat, a Premio Stregát), de ilyen gyönyörű hegyvidéki tájakat elképzelni sem lehet, nemhogy hitelesen leírni, az embernek pedig látni kell a maga valójában. Olaszországban, a Dolomitokban forog javarészt a film, magashegyi kirándulások és a nagy magassághoz illeszkedő állattartás idilli pillanataival. Egy férfibarátságról szól, miként a most oly népszerű A sziget szellemei, de micsoda különbség: a több évtizeden át hosszú szünetekkel szabdalt kapcsolat idővel egyre elmélyül, míg a McDonagh-műben mindinkább szétszakad a baráti viszony. 

Szeretem az úgynevezett művészfilmeket, amikor egy-egy jelenetről számtalan aktuális dologra lehet asszociálni, és nemzetközi szinten is érvényes problémák ugranak be néhány hétköznapi képkockából. Nos, a Nyolc hegy megnyerte a Cannes-i fesztivál nagydíját, igazi európai alkotás, mégsem nevezhető ilyen áthallásos alternatív műnek, a történet, a szereplők nevén nevezik a dolgokat, egyszerű és gyönyörű felvételek viszik előre a cselekményt. Ami ugyan kicsit vontatott (147 perces), de a kitűnő operatőri munka miatt egy pillanatra sem lehet rajta unatkozni.

Miként a sziget szellemeiben, itt is két nagyon eltérő személyiségről van szó, Pietro Torinóban, a nagyvárosban, értelmiségi háttérrel nő fel, Bruno pedig a hegyvidéken, ahol az állattartásról, a természettel birkózásról szól minden. És rendkívül lényeges az apa-fiú kapcsolat mindkét vonalon, miután az önmegvalósítás, a nagybetűs boldogulás az útkeresésük lényege, és ehhez döntő kiindulópont az atyai háttér. Hol együtt, hol külön járják az útjukat, de az apai mintát szeretnék mindketten túlszárnyalni, vagy bebizonyítani, hogy másképp sokkal jobb eredményre lehet jutni. Nem lesz sikersztori egyikük élete sem, bár emlékezetes részsikereket fel tudnak mutatni. S bár a két személyiség nagyon eltérő, a hasonló célkitűzés újra és újra egymás mellé sodorja őket, miközben megküzdenek a csodás környezet árnyoldalaival és belső árnyaikkal is.

Nem egy szájbarágós mese ez, nagyon valószerű a film minden mozzanata, s nincs nagy feloldozás, sem örökérvényű tanulság, viszont hitelesek a karakterek, s végig az egész cselekmény. No jó, azért akadnak elgondolkodtató kérdések. Azon például érdemes eltűnődni, hogy miért állítja a film szembe a Dolomitok magányos civilizáció mentes világát, és Pietro tibeti kiruccanásait, ahol még magasabban aktív élet zajlik rengeteg emberrel és gyerekkel. Aztán arról is szót kell ejteni, hogy mit takar a cím, a Nyolc hegy. A hinduk szerint ugyanis  nyolc hegy között terül el a világ, s középen áll egy még nagyobb kilencedik. A filmben pedig Pietro körbejárja a világot alkotó nyolc hegyet, míg Bruno soha nem mozdul ki a kilencedik tetejéről. Vajon melyik út eredményezi a megvilágosodást, melyik vezet el a boldogsághoz? 

Az évtizedeken át szinte semmit sem változó havas tájakat, hegyeket látva pedig értelmet kap az is, hogy miért ilyen elnyújtott a film, ugyanis nekem az jött át belőle, hogy az emberélet kevés a nagy változásokhoz, főként ha egyedül, vagy csak családi, baráti segítséggel vágunk neki az átalakításának. 

Mondjuk egyértelműen pozitív mintát nem kapunk a helyes útra, de azért ötleteket igen, hogy mikor lehet rossz irányba letérni. Összességében az ember úgy jön ki a moziból, hogy a magas hegyvidékek fenséges képei napokon át kísértik félelmetesen vonzó csúcsaikkal. Ez egy olyan művészi film, amit látványában nagyon lehet élvezni, ugyanakkor nincs meg utána az a kényszer, hogy ilyesféleképpen agyaljunk: és akkor ott vajon mit gondolt a költő (értsd itt: rendező, forgatókönyvíró)?  

Nyolc hegy,

olasz-belga-francia filmdráma, 2022

Apolló mozi, február 26. 19.00