Tragédiák és örömök találkoznak a Pécsi Balett Zorbájában

A Nikosz Kazantzakisz regénye alapján készült film, s a benne megjelenő ikonikus szirtaki is ismerős lehet a nézőnek, ám érdemes utánaolvasni a film cselekményének, amelyet a táncjáték is nagymértékben követ, egy-egy részlet így válhat igazán tisztává.

A Pécsi Balett adaptációjának két főhőse John (Szabó Márton) és Zorba (Koncz Péter) egy elzárt faluközösségbe érkezik, ahol a szerelmi sokszögek, kirekesztés és megvetés, gyilkosság és öngyilkosság, erőszak és kegyetlenség viharain át vezet az útjuk.

Bár bizonyos elemek a háttér ismerete nélkül talán nehezebben értelmezhetőek, a lényeg a friss szem számára is követhető. A táncjáték sajátos világot teremt a színpadon, a görög ortodox templomok jellegzetes hármas harangtornya és a fehér falak adják meg a helyszín sajátosságát. A díszlettervező, Cziegler Balázs kreatívan használta a tereket, az eseményeket keretező falak a település és a helyi közösség zárt és fojtogató mivoltát is megjelenítik, mintegy márványkoporsóként szorítva magukba a fekete-fehér alakokat.

Juhász Zsolt és Zachár Lóránd koreográfiája a néptánc elemeit is ötvözik, bár a végső szirtakin és egy-egy további motívumon kívül az utóbbi kevésbé köszön vissza. Lehetne hangsúlyosabb Zorba alakja is címszereplő mivoltához képest – több figyelem jut az író, John karakterének.

A szólótáncosok érzékeny szerepformálása ezúttal is megmutatkozik. Kiemelendő a karjelenetek harmóniája, a magas szintű kohézió, amely szoros összhangban forr össze Mikis Theodorakisz önmagában is rendkívül magával ragadó zenéjével.

A drámai helyzetek a második felvonásban tetőznek, kidolgozott és árnyalt a fiatal özvegy (Frank Edina), az őt reménytelenül szerető Pavlisz (Balogh Csongor) és annak apja (Molnár Zsolt) közötti konfliktus láncolat, amelyből John és Zorba, valamint a helyi közösség sem maradhat ki.

A két felvonásos darabban megjelenik a végzet és az elkerülhetetlen sors görög istennője, Ananké is, akit Marina Pérez Ahedo érzékletesen és erős színpadi jelenléttel személyesít meg.

Az előadás készítőinek nem titkolt célja az életigenlés üzenetének átadása, miszerint a tragédiák és a fájdalmak után is meg lehet találni az élet értelmét, a közös tánc ritmusában feloldva az örömöt és bánatot. Bár a tervezett katarzis meg tud születni a zárójelenet közös szirtakijában, a váltás az utolsó jelenet és az azt megelőző tragédiák sorozata között rendkívül éles, s talán nagyobb hatást és erősebb feloldást jelenthetett volna, ha az életörömnek hangot adó végső tánc megszületése valamivel fokozatosabban épült volna fel.

A sajátos látványvilág, a zene és a tánc különleges hangulatú összhangja mindenesetre maradandó élményt kínál, a darab végén a néző az ismételt megtekintéshez is kedvet kaphat.