Közelebb hozó lett a Kubalibre új lemeze

S minden további előtt szögezzük le gyorsan: a csapat szívünkhöz közel áll, az első pillanattól kezdve követjük a pályafutásukat, láttuk, hogyan fejlődtek, hogyan komolyodtak a dalszövegek, hogyan lett egyre erősebb a hangszerelés – s ne féljünk kimondani: hogyan lettek simán Fishing-nagyszínpados zenekarrá a kis, klubos bulibandából. (Oké, Fishing-nagyszínpad még nem volt, de a tavaly nyári, ottani koncertjük után simán megelőlegezzük ezt nekik.)

A szívhez közel állást a mostani album ráadásul nagyban erősíti, vagy mondhatnánk úgy is, hogy ezekkel a dalokkal még közelebb kerültek hozzánk. Ugyan a dalok tematikailag kellőképpen szétszóródnak, van itt minden, reflektálás a jelenre, merengés a múltba, de mégis: hallgatás közben azt érezzük, hogy minden a helyén van. Annak megjóslására nem vállalkoznánk, hogy melyikből lesz akkora sláger, mint amilyenné a Pálinka című daluk vált, de talán nem is ez a fontos. A Kubalibre tényleg a helyére került, a hangszerelés egészen kiváló – ezen sorok írója például nagyon szereti, ha vannak mély hangok is, s most vannak, most nagyon vannak, simán remeg a visszapillantó az autóban, ha feltekerjük a volumét.

Aztán ha valaki bizonytalankodna, hogy érdemes-e rászánni az időt az albumra, annak azt javasolnánk, színtiszta kalandvágyból hallgassa meg az Egy lány, egy fiú, egy Volkswagen című dalt – aztán ha ettől nem dobban meg ott valami belül, akkor engedje el a történetet. Ha viszont dobban (s dobbanni fog, az biztos), akkor hajrá, lehet rárabolni.