Így verték szét a kommunisták a magyar többpártrendszert

A második világháború utáni átmeneti időszakban sokan reménykedtek a szabad demokrácia eljövetelében. Ez a pár éves időszak a magyar parlamentalizmus egyik üde színvoltja, amikor olyan sokszínű gondolkodó politizált, mint Bibó István, Kéthly Anna, Slachta Margit, Kovács Béla, Tildy Zoltán vagy Sulyok Dezső. A Magyar Kommunista Párt még a szovjetek erőteljes hátszelével is csak szép lassan, az 1949. május 15-ei választásokra tudta teljesen szétverni a többpártrendszert és kiépíteni egyértelmű egyeduralmukat.

Az 1945 januárjában megkötött fegyverszünettel Magyarország elfogadta a Szövetséges (igazából szovjet) Ellenőrző Bizottság felállítását, amely „ideiglenesen”, a hivatalos békekötésig felügyelte az országot. A teljhatalmukat kihasználva elkezdték lopva megszállni az országot: minden fontos pozícióba szovjetet vagy megbízható kommunistát ültettek, új kommunista rendőrséget szerveztek, azon belül létrehozták a hírhedt Államvédelmi Osztályt (ÁVO, később ÁVH), és megkezdték az ország teljes pénzügyi kiszipolyozását „háborús jóvátétel” címén. Ez a jóvátétel hivatalosan 300 millió dollárnyi összeg volt, de gyakorlatban még ennél is több, hisz a Vörös Hadsereg ellátása és a Szövetséges (szovjet) Ellenőrző Bizottság (SzEB) fenntartása is a magyar állam feladata volt. Ezalatt szó szerint az összes költséget kell érteni: a szovjet katonák esti bulizásától és italszámlájától kezdve, még az udvarló tisztek virágcsokrait is kiszámlázták az államnak.

A kommunisták vezetésével 1945 márciusában óriási földosztást rendeztek az elkobzott katolikus egyházi birtokokból, és nagybirtokokból. Ennek ellenére nem érték el a kívánt sikert. Az októberi budapesti helyhatósági választásokon a Magyar Kommunista Párt (MKP) és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (SzDP) koalíciója csak 43%-ot tudott elérni, holott Rákosi pár nappal a választás előtt 75%-ot valószínűsített. A Független Kisgazdapárt (FKgP) a novemberi parlamenti választásokat még nagyobb aránnyal, 57%-kal nyerte meg, míg a kommunisták csak 17%-ot értek el. A nagyarányú győzelem ellenére, a Vörös Hadsereg akarataként koalíciós kormány jött létre, amelyben a kommunisták három minisztériumi széket kaptak, köztük a legfontosabb belügyi tárcát is.

A kommunisták a kezdeti rossz helyzetfelismerés után új taktikára kapcsoltak: a nyílt erő helyett, fondorlattal és ármánnyal próbálták leszorítani a kisgazdákat 40% alá. Először is, a folyamatos izgalomban és nyugtalanságban próbálták tartani a társadalmat. Mindenért az FKgP-t tették felelőssé, és mindent megtettek, hogy a külföld előtt is befeketítsék a kormányt. A baloldali pártokat és a szakszervezetek – nehogy szövetkezzenek a kisgazdákkal – belekényszerítették a kommunisták vezette Baloldali Blokkba. Aktivizálták a többi pártba beépített embereiket, az úgynevezett kriptokommunistákat, és elkezdték „leszalámizni” az FKgP-t. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a SzEB nemzetközi nyomásával rákényszerítették a kisgazdákat, hogy váljanak meg a kommunistákra veszélyesebb, harcosabb, „reakciós elemektől”. Az első ilyen áldozat a Sulyok Dezső vezette szárny volt, akit 21 társával zárt ki Nagy Ferenc miniszterelnök a pártból, miután Vorosilov Marshall felmondta Budapest élelmiszerellátását, és rekvirálással fenyegette meg az államot.

A másik taktikai elem a Rajk László belügyminiszter és Ries István igazságügy miniszter vezette népítéletekből, pogromokból, összeesküvések „leleplezéséből” állt, amivel elkezdték levadászni a politikai ellenfeleiket, és a számukra nem kívánatos, veszélyt jelentő társadalmi csoportokat. Egyik leghíresebb a Magyar Testvéri Közösség elleni per volt, amely végül a FKgP bukását is okozta. Ennek keretében 260 embert vádoltak meg összeesküvéssel, köztük több kisgazda politikust és kormánytagot is, akik mentelmi joguktól megfosztva kerültek a Péter Gábor vezette ÁVO keze alá, többüket pedig személyesen Rajk László hallgatta ki. Ebbe keverték bele Kovács Bélát, a FKgP főtitkárát is, aki magát tisztázni akarván önként sétált be naivan az Andrássy út 60-ba, akit ezután 1947. feb. 25-én elhurcoltak a Szovjetunióba.

Nagy Ferenc miniszterelnök épp három hetes pihenését töltötte Svájcban, amikor megérkezett Magyarországra a megkínzott Kovács Béla kikényszerített vallomása, amiben Nagyot jelölte meg az „összeesküvők” vezetőjének. Félvén, hogy Kovács sorsára jutna, június 2-án lemondott, és többé nem tért vissza Magyarországra. Budapesten már május 31-én törvénytelenül kinevezték Dinnyés Lajost miniszterelnöknek, akit nevéhez méltán, a Kisgazdákon belüli hírhedt kriptokommunistaként úgy jellemezték: „kívül zöld, belül vörös”. Ezzel végleg térdre kényszerítették és elfoglalták a megmaradt FKgP-t. Azonban voltak, akik még ekkor is próbáltak ellenállni.

A legitimációs problémák miatt Tildy Zoltán köztársasági elnök új választásokat kényszerült kiírni 1947. augusztus 31-re, amely a történelembe a kékcédulás választásként vonult be. Ezen a kommunisták soha nem látott gátlástalan csalássorozatot követtek el. Az egyik legnagyobb ellenállót, Sulyok Dezsőt és az általa vezette Magyar Szabadság Pártot el sem engedték indulni a választásokon, arra hivatkozva, hogy Sulyok egy rövid időre 1935-ben tagja volt Gömbös Gyula pártjának, így pártját – mint fasiszta pártot – betiltották. Ezután neki is menekülnie kellett az országból. A Pfeiffer Zoltán vezette több mint 13%-ot elért Magyar Függetlenségi Pártot utólagosan, ajánlószelvény-hamisítás vádjával tiltották be, ráadásul a megszerzett mandátumait szétosztották a Baloldali Blokk pártjai között.

Ehhez jönnek még hozzá a „kékcédulás” szavazatok. Ez a kékcédula eredeti célját tekintve átjelentkezés megoldására hivatott, de mivel a belügyminisztérium kommunista irányítás alatt állt, annyit nyomtattak a párttagoknak, amennyit nem szégyelltek, így akár 30-40 alkalommal is szavazhatott egy kommunista aktivista. De mindezzel együtt a Magyar Kommunista Párt még így is csak 22 százalékot tudott megszerezni. A választás igazi győztese valószínűleg a 16 százalékot elérő, 280 ezer szavazattal lemaradó Barankovics István Demokrata Néppártja (DNP) lett volna. A keresztény pártok még így is többségben lettek volna, de a döntő pillanatban a szétvert FKgP maradékának árulásával megszerezte a többséget a Baloldali Blokk.

Ezután az egyeduralomhoz vezető úton az MKP előtt már csak pár kisebb ellenzéki párt és a saját szövetségesei álltak az útjában. Ezeket erőszakkal beléptették más pártokba, vagy a Blokkba, majd 1948 februárjában támadást indítottak a legnagyobb eddigi szövetségeseik, a szociáldemokraták ellen. Az olyan áruló szocdemekkel szövetkezve, mint Marosán György, vagy Rónai Sándor leszámoltak Kéthly Annával és társaival. Összesen több tízezer embert zártak ki a pártból. Ezután június 12-14 között megtörtént a két párt egyesülése és létrejött a Magyar Dolgozók Pártja (MDP). A főtitkár Rákosi Mátyás volt, főtitkár helyettesek pedig Farkas Mihály, Kádár János és Marosán György lettek.

A megmaradt apró pártok vezetőit ismét kizárták saját pártjukból, így minden akadály elhárult az egypártrendszer kiépítése elől. 1949. feb. 1-én megalakult a Magyar Függetlenségi Népfront, amibe belekényszerítették az összes megmaradt pártot. Ezután a tömeges emigrálási hullám miatt kiürültek az addigi ellenzék padsorai, amiért új formális választást kellett kiírni. Ekkor hagyta el az országot a maradék ellenálló is, Barankovics István és Slachta Margit is. A Népfront – egyedül indulván – „óriási” győzelmet aratott: 95,6 százalékot ért el, s ezzel négy évtizedre megszűnt a többpárti demokrácia Magyarországon. Ezután teljes gőzzel indulhatott el a Rákosi-korszak ámokfutása.

Élt három évet, 1945-től 1948-ig

Bibó István karaktere, mind a Horthy-korban, mind a kommunista-érában az elnyomott polgári demokrata értelmiség megtestesítője volt. Művei később sem a Rákosi-, sem a Kádár-korban nem jelenhettek meg, külföldre sem mehetett, így neve a világban szinte ismeretlen. Feddhetetlen erkölcsössége és tudományos teljesítménye óriási hatással volt az ellenzéki értelmiség gondolkodására, a halála után szamizdatban megjelent Bibó-emlékkönyv az ellenzéki csoportok együttműködésével született meg. Életműve, szelleme bekerült a köztudatba, 1990-ben posztumusz Széchenyi-díjat kapott, nevét viseli kitüntetés, az ELTE szakkollégiuma, iskola, szobra 2005 óta áll a Duna-parton. Sírfeliratának ő maga ezt javasolta: „Élt három évet, 1945-től 1948-ig”; talán leghíresebb gondolata szerint „demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni”.