Hobo még mindig fékezhetetlen vadállat

Földes László Hobo március 30-án ad életműkoncertet a Papp László Budapest Sportarénában Viharban születtem címmel. A 2013 óta a Nemzeti Színház tagjaként alkotó előadó sokkal fontosabb megírni és előadni valamit, mint beszélni róla, a művész úr megszólításra pedig csak így reagál: „Művész úr? Azt hagyjuk másoknak. Tudja, amikor ezt mondják, én mindig így válaszolok: Magyarországon kétféle vész van: sertésvész és művész.”

A hazai költészeti és blues-ikonnal az Origo készített interjút, melyben elhangzott: nemrég jelent meg Hobo dupla albuma, és az ebből készült az új darabot, a Hé, Magyar Joe-t is játssza a Nemzeti, így Hobo a március 30-i Aréna-koncerten nemcsak a régi munkáimból válogat, hanem újakat is hallhat majd a közönség.

”Lesznek színházi idézetek, és költemények is. Mivel az életművemről van szó, és nem a mestereim szolgálatáról – legyenek azok költők vagy zenészek –, most inkább a saját munkáim kerülnek előtérbe„ – fejtette ki az előadó.

Hobo ösztönlényként jellemzi magát, mint mondta:

”Ugyanolyan fékezhetetlen vadállat vagyok, mint amilyen voltam hatvan évvel ezelőtt„

- utalt ezzel egyfajta belülről fakadó hitelességre, kérlelhetetlen őszinteségre a képmutatással szemben.

A beszélgetés során szó esett a művész családjáról, múltjáról, a szüleivel való ellentmondásos viszonyról és a kommunista rendszert megkérdőjelező attitűdjéről. ”Minden akartam lenni, csak apám fia nem„ – idézte fel fiatalkorát Hobo, akire egy iskolai esemény gyakorolt nagy hatást, hallotta, hogy a vécében róla beszélnek. ”Szeretettel beszéltek rólam. Azt mondták: micsoda jó fej ez a Föci – így szólítottak, vagy úgy, hogy Colos –, kiáll az igazságért, elviszi helyettünk a balhékat. De, ha nem lenne nagykutya az apja, ő is csak kussolna, mint mi. 13 éves voltam. Végem lett. Azt éreztem, hogy nem saját magam vagyok, hanem valakinek a valakije – amihez nekem semmi közöm. Nem tettem érte semmit„ – emlékezett vissza a színész.

Földes László édesapja ugyanis a harmincas években lett kommunista, majd partizánparancsnok. Több mint 100 embert mentett meg, meg is lőtték, aztán fel akarták akasztani – mint illegális kommunistát. Aztán 1956 után belügyminiszter-helyettes lett.

Hobónak az első menekülési útvonalat a sport jelentette. ”Tizenhat éves koromban Veszprémbe kerültem a vegyipari technikumba. Gyűlöltem. Szellemi börtönként éltem meg ezt az időszakot. Minden akartam lenni, csak apám fia nem.

Egyetlenegy terület volt, ahol önmagam lehettem: a kosárlabda.

Ráadásul balkezes voltam, és mivel általános iskolában verték a bal kezemet, hogy tanuljak meg jobbal írni, így mind a két kezem ügyes volt. A pályán a védők sosem tudták, hogy vajon melyik kezemmel dobom majd a kosárba a labdát„ – mesélte az énekes-dalszerző.

Mint felidézte, később sem viselte könnyen a tekintélyelvű, önmagukba forduló rendszereket. A katonaságot például úgy gúnyolta ki társaival együtt, hogy egy furcsa vicc-szervezetet, a Svejkből ismert „Otto Katz feldkurát” ministránsai illegális katolikus szervezetet hozták létre a köteléken belül.

”A fenyítések mennyisége adta meg a rangot, a katolikus egyházbeli hierarchia szerint. A legtöbb büntetést kapott honvéd viselhette a legmagasabb rangot. Rögtön főapátként kezdtem, majd a második 15 nap fogda letöltése után az összes földi funkciót átugrottam, és rögtön szentté avattak. Állandóan balhéim voltak – már hadbíróságra akartak vinni. Ha a szocialista hadseregben mentem a laktanya udvarán, jó néhány társam »Dicsértessék a Jézus Krisztus!« köszöntéssel üdvözölt. Én pedig magától értetődő természetességgel feleltem, mint kommunista fattyú: Mindörökké, ámen. Ebből persze óriási röhögések és botrányok következtek. Még az elhárító tiszt sem tudta, hogy mi ez, mit keres a klerikális reakció az ezredben. Pedig annyi volt mindössze, hogy kigúnyoltuk a katonai hierarchiát. Mindenesetre, hülyét csináltunk mindenből és mindenkiből – így tudtuk elviselni a katonaságot„ – emlékezett vissza Hobo.

A zenéhez, ezen belül a blueshoz a Rolling Stones A kis vörös kakas című száma láncolta oda örökre.

”Életemben először úgy éreztem, hogy ez a valami, a blues, vagy micsoda, az enyém. A zene ettől a pillanattól kezdve meghatározó lett az életemben„

- így az énekes vallomása.

A kalandok sora pedig itt még messze nem ért véget: Hobo a Szabó Ervin Könyvtár nyomdaipari segédmunkásaként egy úgynevezett ”kúpegylet„ létrehozásával is bosszantotta a hatóságokat, s később, mikor történelemtanár lett, nem kevés humorérzékről – és pedagógiai öniróniáról – tett tanúbizonyságot.

„Azt mondtam [a vizsgázóknak az utolsó órán]: ha nem jut eszükbe semmi, mondják azt, hogy a parasztság helyzete nehéz volt. Emlékszem, egy villamoskalauz vizsgázott, reszketve kihúzta a tételét, amelyen ez állt: Lenin élete. Annyit sem tudott mondani, hogy brekeke. Kérdeztem tőle, hogy nem emlékszik arra, amit mondtam az utolsó órán? Felcsillant a szeme, és felkiáltott: »A parasztság helyezte nehéz volt.« Ekkor a vizsgabiztosság elnöke – aki matematikatanár volt – felállt, és azt mondta: jól van, fiúk, kimegyek cigarettázni, ti folytassátok! Aztán valahogy áttuszkoltuk a kalauzt is. Becsületére váljon, hogy egy hét múlva hozott egy sült libát.”

Bár a színészi pályára is csábították, Hobo egy 1976-os Rolling Stones-koncert után döntötte el, hogy zenélni fog. Onnantól kezdve nem volt megállás – bár azt még maga az énekes sem gondolta volna, hogy a zenélés hivatásává válik, és hogy az 1978-ban megalakuló Hobo Blues Band évtizedekig meghatározó zenekar lesz.

A zenekar dalai úgy terjedtek, hogy a fiatalok kazettás magnóval felvették és másolták egymásnak. Pillanatok alatt az egész országban hihetetlenül népszerűek lettek.

„A feleségem egy veszprémi koncertet 1980-ben úgy vett fel, hogy a pulóvere alatt becipelt egy kazettás magnót. A mai napig megvan a felvétel”

– mondta Hobo. De saját bevallása szerint a Blues Band akkor még mindig amatőr zenekar volt, aminek tagjai saját örömükre zenéltek.

„És csak jött, jött a közönség. Sok ezren. Nem tudom, hogy történt, mert a tévében, a rádióban és az újságokban sem voltunk jelen. Póka Egon szerint viszont volt olyan év, amikor 300 koncertet adtunk. De még mindig tanár voltam, volt fizetésem, Csepelen tanítottam. Eszembe se jutott, hogy otthagyjam, mert szerettem ezt a munkát. Aztán egy csepeli koncert előtt megláttam a saját tanítványaimat. A fél iskola ott volt. Megkérdeztem: »Maguk mit keresnek itt?« Mire rávágta az egyik pimasz kislány: »Hát, jöttünk Hobóra.« Szigorú képet vágtam:

»Menjenek haza, mert holnap reggel dolgozatot íratok!« De a gyerekek kinevettek »A tanár úr nem szólhat bele, hogy szabadidőnkben mit csinálunk.«”

- emlékezett vissza Hobo.

Nem sokkal később már el kellett döntenie: tanít vagy zenél. Mert annyi fellépésük volt, hogy már a kettő nem ment együtt. A zenekart választotta – összegzi az Origo riportja a történteket, és abban nagy valószínűséggel mindenki egyetért, hogy Hobo részéről ez a választás nagyon jó döntésnek bizonyult.

Az interjúban Hobo többek között a cenzúráról, jelentésekről, félbeszakított koncertekről és az Allen Ginsbergtől kapott jó tanácsról is mesélt az Origo újságírójának. A teljes cikk ide kattintva olvasható.

Borítókép: Földes László Hobo a Hé, Magyar Joe! című darab próbáján a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán 2018. november 14-én.