Miért felejtettük el Székely Jánost?

Miért felejtettük el a Caligula helytartója című, nagy sikerű dráma íróját, Székely Jánost, aki költőként is kivételeset alkotott? Mit gondolt a világról és benne az emberről? Elek Tibor irodalomtörténésszel, a Gyulai Várszínház igazgatójával, a Székely János-napok szervezőjével a Magyar Idők készített interjút. A Várszínház október 17-én és 18-án, a Nemzeti Színházzal és a Pesti Vigadóval együttműködésben létrehozott programsorozattal emlékeztet Székely János életművére.

A Nemzeti Színházban szerda este a Dózsa című monodráma látható Bartus Gyula színművész megformálásában, a Pesti Vigadóban pedig az Én és a világ című előadói esten Henn János, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház színművésze a lírai életmű legkarakteresebb darabjaiból ad elő válogatást. Csütörtökön A nyugati hadtest című novelláskötetből készített hangfelvételt mutatják be a Nemzeti Színház művészeinek közreműködésével, a Gobbi Hilda Színpadon pedig a Caligula helytartóját adják elő.

Székely János erdélyi költő, író nevét legfeljebb a drámáiról ismeri a színházba járó közönség, pedig költészete és prózája is figyelemre méltó. Ön hogyan talált rá és mi ragadta meg a művészetében?

Debreceni egyetemista koromban, a 80-as évek közepén, Görömbei András óráin találkoztam először a nevével és a műveivel. Már akkor olvastam A nyugati hadtest novelláit és a Caligula helytartója című drámáját. Ezért is tartom elképesztőnek, hogy

napjaink­ban el lehet úgy végezni egyetemi magyar szakot, hogy nem is hallanak Székelyről a diákok.

Engem korán magával ragadott az okossága, az etikai érzékenysége, az illúziótlansága, az egyéni és a közösségi létezés alapkérdései iránti fogékonysága.

A költőről írt monográfiájában beszámol egy érdekes jelenségről, amelyet Székely-felejtésnek nevez. Miért feledték el az egykor ismert és népszerű erdélyi költőt? Vagy akár úgy is kérdezhetném, hogy mért nem lett belőle egy Kányádi Sándor?

Az elmúlt évtizedek divatos költői irányai és a kánongyártók szempontjából ő egy meghaladott, konzervatív esztétika szellemében írta a verseit. A költőt talán azért is feledték el, mert a 70-es évek elején tulajdonképpen lezáruló költészete érintetlen mindattól, ami a magyar lírafejlődésben épp azoktól az évektől kezdve lezajlott. Székely a maga költői világát az 50-es, 60-as években a klasszikus modernség világirodalmi és magyar irodalmi hagyományaira építve, az egyidejű mitikus és éncentrikus világteljesség vonzásában hozta létre.

A róla szóló Wikipédia-szócikkben az olvasható, hogy 1990 után a neve többször szóba került a József Attila-, illetve a Kossuth-díj-jelöléskor, de mindent megtett, hogy ne kapja meg egyiket se. Miért?

Így volt, és azért történhetett így, mert

úgy gondolta, hogy a díjak, a sikerek korrumpálják a szerzőt.

Milyen témák jellemzők a drámáira, milyen erkölcsi kérdéseket vet fel bennük? A romániai diktatúrában az irodalom a közösséghez is szólt. Mit üzent velük?

A közönség mindig mindenben kereste a saját sorsára rímelő helyzeteket, sorokat. Székelyt is az egyén és a történelem, az egyén és a hatalom viszonyát faggató jellegzetes kelet-közép-európai problematikák foglalkoztatták, mint annyi más kortársát, de ő az értelmes cselekvés esélyei iránt kételyeket támasztó műveivel elgondolkodtatni, elbizonytalanítani,

az illuzórikus magatartás-lehetőségekből kiábrándítani igyekezett az olvasóit, nézőit.

Az emberi lét lényegére, a lehetetlen körülmények között embernek maradás lehetőségei­re kérdeztek rá a darabjai.

Van, aki úgy értékelte, hogy Székely János nem is költészetet művelt, hanem költészetbe burkolt filozófiát. Erről mit gondol?

Ezt túlzásnak vélem, de az biztos, hogy

a gondolati, filozofikus lírában nem túl gazdag magyar irodalom egyik kincsesbányája lehetne Székely lírai életműve,

még azzal együtt is, hogy a filozofikus gondolatmenet esetenként a versszerűség rovására érvényesül. Az újabb és újabb irodalmi divatok fényében látszólag eljárt az idő e költészet fölött, klasszicizáló karakterével, gondolati mélységével és formai igényességével tüntető versvilágának legsikerültebb alkotásai valójában éppúgy újra és újra elővehetők, mint a mestereié, Babitsé, Kosztolányié, Szabédi Lászlóé, Szabó Lőrincé, Rilkéé.

A verseiben is megnyilvánuló, a világgal, embertársaival, de önmagával szemben is könnytelen illúziótlansága pedig mindannyiunk számára kijózanító lehet. A Székely János-napokra Én és a világ címmel egy olyan versösszeállítást készítettem most, amely Henn János marosvásárhelyi színművész kiváló előadásában leginkább erre hívja fel a figyelmet.

A valódi világ című kötetében nem a bölcsészeti filozófiai irányból, hanem természettudományi alapon próbálja értelmezni a világot, a valóságot.

Székely János próza- és esszéíróként is a legnagyobbak közé tartozik. A valódi világ egy filozófiai észjárással megáldott, nagy filozófiai műveltségű író esszégyűjteményeként olvasható leginkább, ez az összefoglaló fő művének is tekinthető.

Szerinte a gondolkodásunkban megjelenő világ nem a valódi világ, hanem annak csak egy emberi vonásokkal felruházott, illúziókkal teli, racionalizált gondolati modellje.

A társadalom működését egy alapvető természeti törvényre vezeti vissza. A társadalmi egyensúly autonóm egyedek versengéséből alakul ki. Ennek célja a természet parancsát követve minél kedvezőbb feltételek teremtése a saját génállomány fennmaradásához. A társadalmi dominanciaharc eredménye a társadalom hierarchikus szerkezete és a hatalom, amely a hierarchiában elfoglalt helyet fejezi ki.

Székely János volt a 70-es, 80-as évek legtöbbet játszott szerzője a Gyulai Várszínházban: öt darabot mutattak be a műveiből ebben az időszakban. Hogyan válhatott egy erdélyi szerző ilyen sikeressé a korabeli Magyarországon, és hogyan, miért kötődik olyannyira Gyulához?

Romániában, Erdélyben egy idő után már nem lehetett játszani a darabjait. A Gyulai Várszínháznak viszont a Kádár-kori Magyarországon egyfajta szelepszerepet engedélyeztek, olyan darabokat is bemutathattak itt, amelyeket Budapesten nem. A közösségi ügyek, a nemzeti sorskérdések iránt érzékeny Sík Ferenc, a színház művészeti vezetője pedig élt is a lehetőséggel.

Ma már, évtizedekkel a kelet-európai diktatúrák bukása után kevésbé halljuk ki Székely János darabjaiból azokat a korhoz szóló aktuálpolitikai üzeneteket, amelyekre a 70-es, 80-as évek olvasója és nézője különösen fogékony volt.

Ugyanakkor jobban felfigyelhetünk az általános emberi létkérdéseket modellező alaphelyzeteikre, az örök érvényű kérdésfelvetéseikre és válaszkísérleteikre, például az ember és hatalom nem feltétlenül politikai, de mindenképpen morális problémákkal terhelt viszonyát feldolgozó darabok érvényessége mindaddig tart, amíg lesz hatalom és annak kiszolgáltatott ember.

Borítókép: Bodrogi Gyula I. Agrippa szerepében Székely János Caligula helytartója című drámájának fotóspróbáján a Nemzeti Színházban, 2018. szeptember 19-én.

Forrás: MTI / Kovács Tamás