Marcellina nem viccel, volt hogy puszta kézzel ütötte ki a zaklatóját

– Az eredeti neved Babits Marcella. Rokonotok Babits Mihály?

– Csak névrokon. De nagyon érdekes dolgok derültek ki a famíliánkról, amikor az unokatestvéremék utánanéztek, hová vezetnek a családi szálak. Laborfalvi Benke Róza színésznő, Jókai Mór felesége például anyai ágon a szépanyám. A Hohenzollern hercegi család ugyancsak a felmenőink közé tartozik – írja a Hot nyomán a Vasárnap Reggel című hétvégi magazin.

– Mivel foglalkoztak a szüleid?

– Édesapám a Győr melletti Árpásról költözött Budapestre. Pincérként kezdte, az iskoláit elvégezve a Magyar Hajó- és Darugyár rendészeti főosztályvezetője lett, de anyukám, a bátyám és jómagam is az MHD-ban kezdtünk. Kijártunk a Szúnyog-szigetre, nyaraltunk a gyár balatonkenesei üdülőjében. Csupa szép emlékem van erről az időről; fájt a szívem, amikor megszüntették a vállalatot.

– Hogy jött az életedbe az éneklés?

– Mindig énekeltem. 13-14 évesen lettem tagja a híres Vándor Kórusnak, még egy olasz turnéra is elvittek. Óriási élmény volt az egy fiatal kislánynak: külföldre, ráadásul nyugatra utazni…

– Tizennégy évesen viszont már rendszeresen felléptél. Hogy esett rád a választás?

– Szigorúan neveltek, 14 éves voltam, amikor kikönyörögtem, hogy elengedjenek a szüleim egy nyári táborba. Rendeztünk egy tábori Ki mit tud?-ot, ahol énekeltem. Meghívtak egy katonazenekart, akik beatzenét játszottak. A lányok biztattak, hogy menjek már fel a színpadra. Elénekeltem az Ádám, hol vagy? című dalt, és az együttes szervezője megkérdezte, volna-e kedvem velük turnézni az ország tiszti klubjaiban. „Tizennégy évesen?” – kérdeztem vissza. Soha nem éreztem, hogy idősebb szeretnék lenni vagy annak kinézni, csak évek múlva kezdtem sminkelni magam. Egy rózsaszín burokban éltem, nagy szeretetben. De azt gondoltam: fellépnék, mennék. Megkezdődött a szüleim győzködése. „Babikám – mondták mindketten –, csak úgy mehetsz, ha valamelyikünk ott van veled.” Anyukám csak rövid ideig bírta – fárasztották az utazások –, édesapám viszont a haláláig ott volt minden itthoni fellépésemen. 91 éves volt, amikor elment.

– Hogy tudtál az általános iskolából éppen csak kikerülve turnézni, mint a profik?

– Főleg hétvégéken hakniztunk apuval. Én voltam az első gyereksztár – olyan, mint később Szandi, csak akkor még nem volt ennek akkora híre. Nem volt varrógépünk, eleinte kézzel készítettem a ruháimat, a Röltexben vett színes kartonból. Ez volt az első találkozásom a divattal – valahol innen indult, hogy később divatcégem is lett.

– Anyagilag mit hoztak a fellépések?

– Jobban kerestem, mint a szüleim! De minden pénzt hazaadtam. Ők neveltek, ők járattak esti zeneiskolába – természetes volt, hogy hozzájárulok a család költségvetéséhez.

– Hogy bírtad fizikailag a sok utazást, fellépést?

– Jó tanuló voltam, de az iskolában átaludtam az első két órát. Be is hívatta édesapámat az osztályfőnök, hogy mi van velem. Legnagyobb döbbenetére apám büszkén mondta: „Igen, hajnalban került ágyba Marcella, mert hakniban voltunk.”

– Igencsak fiatal voltál, amikor Csepregi Évával és Fábián Évával, a Kócbabákkal felléptél a Ki mit tud?-on. A versenyen miért lett csak mérsékelt sikere a lánytriónak?

– Az ORI-ban, az OSZK-ban, az Interkoncertnél meg a lemezgyárban dőltek el a dolgok. Később megtapasztaltam, hogy megy ez: jöttek az ajánlatok, hol szolidabban, hol olyan erőszakosan, hogy magamat védve összeverekedtem az illető elvtárssal. Tizennyolc évesen is egy naiva voltam, és még ártatlan.

– A Marcellina PJT-vel viszont beindultatok, nagyon népszerű volt az együttes.

– Olyannyira, hogy mi lettünk a Neoton előzenekara. Már a bemutatkozásunk olyan vastapssal végződött, hogy két ráadást is lenyomtunk az E-Klubban, utánunk a Neoton lépett fel nagy sikerrel – mégis az lett a vége, hogy Turbók János, a szervező büntetőpénzt vont le, mert túlléptük a negyvenperces műsoridőt!

– Hosszú külföldi turnék következtek az életedben. Van egyáltalán olyan földrész, ahol nem jártál?

– Japánban például nem voltam. De Kínában többször is, és nem csupán felléptem, hanem éltem is egyes országokban, megismertem a kultúrájukat, az embereket.

– Mióta viseled az ikonikus frizurádat?

– 1988-ban Fekete Gyula játszott velünk egy svájci turnén; a barátnője vásárolt egy kreppelőkészüléket, kipróbáltam, és megtetszett. Csak kéthetente kell megújítanom a hajamat – a világ legkényelmesebb frizurája!

– Kétszer voltál férjnél, egyik házasságból sem született gyereked.

– Mert egyik férjem sem akarta. Már azt hittem, nekem nem is lehet, amikor egy későbbi, itthoni kapcsolatomban várandós lettem. Sajnos elvesztettem a kisbabát. De a szüleim azért nem maradtak unoka nélkül: a bátyámnak van két lánya. Tőlem várták a fiút.

– Az Apostol, a Full Tone és a Marcellina PJT után szólista lettél. Hol érezted jól magad: zenekarral vagy egyedül a színpadon?

– Egyértelműen együttesben, a PJT-vel. Meghallgatva a régi zenéinket, újat, frisset hoztunk a hazai zenei világba. Crossover, punk, rock, pop – mindez bennünk volt, rendkívül kreatívak voltunk. Csak egy idő után a fiúknak elegük lett az utazgatásból, ott maradtam egymagam. Húsz évre eltűntem a hazai koncertpalettáról. Különleges produkciókban vettem részt, a Broadway Theater nevű svájci crossover színházban például – egy úttörő technikának köszönhetően – fejjel lefelé a plafonon sétálva énekeltem, szaxofonoztam.

– Amikor hazajöttél, felléptél A Nagy Duettben.

– Tévedés volt elvállalni. Gondoltam, egy fiatal, semmiből feltűnt sráccal tudunk valami csudát varázsolni, de kiderült, hogy ő semmit nem akar tenni a hirtelen jött siker megtartásáért. Azt hitte, az rendjén van, hogy mindent letojik – aztán szó szerint elbőgte magát, amikor a „rajongói” cserben hagyták.

– Legutóbb a Himnuszt énekelted el egy új klipben; hatszázezer fölött jár a megtekintések száma.

– Számomra is döbbenetes ez a szám, de örülök, hogy sok olyan visszajelzés jött, hogy végre nem olyan szomorú a himnuszunk, hanem ebben a felfogásban reményt keltő – erre most nagy szükség van.

– Tévéműsorod is lett, egymás után szólalnak meg nálad a nagy hazai zenei sztárok.

– Sztárfogó a címe, és bronzba öntettem ezeknek a zenei ikonoknak a kézfogását. Itt nincs vége: a bronz kézmásuk mellett felvillannak az életútjuk állomásai. Ez a vég­cél: megörökíteni őket az időnek.