Tatár Csilla: mindent megkaptam az élettől

Képernyőn ugyan régen láthattuk, de mint mondja, ő döntött úgy, hogy egy időre szünetelteti a televíziózást. A ráaggatott címkéktől Tatár Csilla azonban még így sem tudott megszabadulni – olvasható a Vasárnap reggel legutóbbi számában.

A te ötleted volt, hogy a belvárosban fotózzunk, mert rendkívül kötődsz Budapesthez. El tudod képzelni, hogy egyszer majd vidéken telepedj le?

A szüleim Nagykovácsiban élnek, két évig én is ott éltem, és sajnos nem tudtam megszokni az ottani csendet. Szeretek úgy megérkezni az utcára, hogy pezseg az élet. Megvannak a kedvenc helyeim, a kávézótól a ruhatisztítóig, amik pár perc sétára vannak az otthonunktól, így nem feltétlenül kell autóba ülnöm, hogy a napi teendőket elintézzem. Ráadásul minden Budapesthez köt, és ez nagy valószínűséggel így is marad.

Hogy néz ki egy napod?

Kilenctől négyig – amíg a fiam óvodában van – be van táblázva. Ennyi idő alatt rengeteg elintéznivalót ki tudok pipálni, pontosan azért, mert minden karnyújtásnyira van. Úgy megyek Milánért, hogy már bevásároltam, befizettem a csekkeket, megjártam a varrónőt, edzettem, dolgoztam, és még sorolhatnám.

Marad idő magadra is?

Néha csak egy kávé erejéig, de igen. És természetesen a mozgás is önidő, ami ugyanúgy be van írva a naptáramba, mint egy találkozó.

Van egy listád, amihez – ha törik, ha szakad – tartod magad?

Beosztok minden percet, különben szétesne a nap. A férjem kilenckor már nincs otthon, este hét körül szokott hazaérni a munkából, emiatt hármunk kisebb-nagyobb dolgairól, az otthonunkról én gondoskodom. A fiamtól pedig nem szeretnék elvenni időt: ragaszkodom ahhoz, hogy én menjek érte az oviba, és hogy a délután hátralevő része csakis róla, rólunk szóljon.

Egy ideje nem szerepelsz képernyőn, de ez nem jelenti azt, hogy eltűntél volna, sőt belevágtál a vlogolásba!

Van egy saját YouTube-csatornám, amin belül több vlogot is indítottam, mint a FutaVlog vagy a Tatár Csilla 34, ahol érdekesebbnél érdekesebb emberekkel beszélgetek, és azt is megmutathatom a sportolni vágyó anyukáknak, hogy én hogyan készültem a félmaratonra. Élvezem, hogy a magam ura vagyok, hogy az égvilágon senki nem szól bele a műsorba, hogy én döntöm el, kik legyenek a vendégek, és mi legyen a téma. Az én szavaim, az én gondolataim, az én kérdéseim köszönnek vissza – ez óriási szabadság.

Meg lehet élni ebből?

A tartalomgyártás egy vállalkozás, aminek megvannak a maga kockázatai. Hogy beinduljon, pénzt és energiát kell beleölni, de én mindezt hatalmas lelkesedéssel teszem. Egyelőre nem tudnék megélni belőle, de azon vagyok, hogy ez változzon. Vannak olyan részek, amiket több mint százhetvenezren néztek meg – ez mindenképpen kecsegtető a jövőre nézve.

Keresnek téged munkalehetőséggel a csatornák?

Voltak megkeresések, amikre nemet kellett mondanom, annyira távol állt tőlem a műfaj. Tizennyolc éve vagyok a szakmában, megtanultam, hogy mely lehetőségekkel kell élni, és melyekkel nem. Nem akarok olyan kompromisszumot kötni, amitől végül rosszul érezném magam. És az, hogy a megérzéseimre hagyatkoztam, eddig mindig bejött. Nem volt mit megbánnom.

Hiányzik a tévézés?

Imádom a munkámat, de most nincs hiányérzetem. Inkább kivárom azt a műsort, amiben tényleg hitelesen és lelkesen tudok dolgozni.

A hosszú évek alatt volt benned félsz, hogy leírnak, hogy nem lesz munkád?

Régebben igen, még Milán születése előtt. Amióta édesanya vagyok, ilyen dolgoktól már nem félek. A munka már nem élet-halál kérdése. Mindent megkaptam az élettől, ami igazán fontos: a szerelmet, a férjet, a családot, a lelki biztonságot. Ezáltal sokkal lazább lett a felfogásom – és én magam is.

Egyszer azt mondtad, hogy rendkívül szorongó ember vagy. Ez mit takar?

Időről időre megkérdőjelezek mindent magam körül. Szinte bármin képes vagyok szorongani, apró-cseprő dolgokon is. Ezen nem tudok változtatni; gyerekként is ilyen voltam, és már nem zavar. Elfogadtam, hogy ilyen vagyok. Emellett ahogy telnek az évek, egyre kevésbé lesz úrrá rajtam a szorongás, a férjem ugyanis egy „Élj a mának!” típusú ember, a hozzáállása pedig akaratlanul is átragad rám. Éppen ezért látni kellene az arcát, amikor előrukkolok neki a listáimmal! (Nevet.) Még a randink is külön tételként szerepel rajta... De gyerek mellett csak így megy! Mielőtt lefoglalok két mozijegyet, fel kell hívnom a bébiszittert, hogy egyáltalán ráér-e. Minden szervezés kérdése, abban meg jó vagyok.

A házasságotok egyik alappillére az elfogadás?

Balázs az a férfi, aki mellett igazán önmagam lehetek. Olyan természetesen, könnyen működünk együtt! De nemcsak mi ketten, hanem családilag is. A férjemnek az előző házasságából van két felnőtt gyereke, akik nagyon jó fejek.

Akkor a kisujjában van az apaság!

Pontosan! Rutinos apaként várta Milánt. Eleinte ő is fürdette, mert én nem mertem. Mindig is óriási segítség volt a gyerek körül.

Kire ütött a fiatok?

Soha nem voltam a világot a keblére ölelő, mindenkivel feltétel nélkül nyitott személyiség – ehhez képest kaptam egy olyan gyereket, aki ezerféleképpen tudja kimutatni a szeretetét, barátságos és közvetlen. Mellette kinyílik az ember, szóval, azt hiszem, én kezdtem el hasonlítani rá.

Szeretnétek második gyereket?

Nincs napirenden a családbővítés. Nem csak azért, mert mostanra sikerült megtalálni az egyensúlyt a munka és a család között, hiszen a Milán születése utáni másfél év finoman szólva sem volt könnyű. Hanem, mert hihetetlenül kerek az életünk, boldogok vagyunk így hárman. Ha lesz vágy egy újabb babára, akkor belevágunk. De Balázsnak már így is három gyereke van. Szokta mondani – és igaza is van –, hogy ő már huszonegy éves kora óta pelenkázik, és ez hosszú idő. És mindkettőnk nevében mondhatom, hogy most máshol van a fókusz.

Mit ad neked a futás? A vak is láthatja, hogy milyen elszántan rovod a szigetköröket.

Beneveztem életem első félmaratonjára, ami jó alkalom arra, hogy szellemileg és fizikailag is megmérettessem magam. Fél évvel ezelőtt a nulláról kezdtem a futást, ma már tizenöt kilométereket megyek. Átléptem a saját határaimat, kitartottam. Pedig vannak edzések, amiket szörnyen fáradtan csinálok végig, van, hogy mindenem fáj, de nem adom fel.

Mi hajt mégis?

Hogy nem akarok kudarcot vallani. Ez egy olyasfajta sportteljesítmény, amire egész életemben büszke lehetek.

Az edzéseknek köszönhetően remek formában is vagy. Mit látsz, amikor a tükörbe nézel?

Soha nem fogom tudni azt mondani, hogy százszázalékosan elégedett vagyok magammal, de nem is ez a cél.

A futás persze szépen alakítja a testemet, egyre tónusosabb vagyok, de jelenleg számomra sokkal fontosabb, hogy mennyi idő alatt futom le a félmaratont, mint hogy milyen feszes a popsim. Nem vagyok szigorú magammal, nem törekszem a tökéletességre.

Ha beírom a nevedet a keresőbe, hamar kiderül, hogy a frizurád még mindig rendkívül foglalkoztatja az embereket. Megszólnak a rövid haj miatt?

Magam sem értem, hogy miért, de igen. Holott már közel tíz éve, hogy levágattam! Remélem, hogy a nők azért keresnek rá a frizurámra, mert ilyet akarnak kérni a fodrászuktól. Ez a hajmizéria is jól tükrözi azt, hogy milyen nehéz megválni a skatulyáktól. Aki engem vékonyan, hosszú lófarokkal ismert meg, az képtelen elfogadni a változást.

Zavarnak a címkék?

Már nem érdekelnek. Örülök, ha valaki azt látja belőlem, amit láttatni szeretnék, de nem áll szándékomban letuszkolni az emberek torkán, hogy „De hát ez vagyok én!” A válásom idején ragadt rám a legtöbb bélyeg; az igazságérzetem, érthetően, üvöltött. Ma már nincs olyan az életemben, amit félre lehetne magyarázni, amit ki lehetne fordítani, ezért pedig felettébb hálás vagyok.

Borítókép: Tatár Csilla A Dal műsorvezetőjeként

Forrás: MTVA Fotó/Zih Zsolt