Lovagok, napsütés, Héliosz: ilyen Rodosz

A Vasárnap Reggel újságírója sokadszorra utazott le a görög szigetvilág egyik legsokoldalúbb tagjára, élményeiből pedig riportot is készített.

Tíz éven belül negyedjére zarándokoltunk le idén a Dodekanészosz-szigetcsoport legnagyobb tagjára. Rodosz volt az első görög sziget, amit annak idején behatóbban megismerhettem, és azóta is ez maradt az origó: minden tengeri vakáción rádöbbenek, hogy már ehhez mérem a többi szigetet is.

A johannita lovagok egykori bázisterülete Európa egyik végpontjának számít, és erre az érzésre a parti sziklákra épített középkori váraik is ráerősítenek. Olyanok ezek a lenyűgöző építmények, mint a vén kontinens tengeri végvárai.

Útjaink során minden „főszezoni” hónapot kipróbáltunk már itt: megvolt a július és az augusztus, s egyszer már szeptemberben is leruccantunk egy hétre, így a vízből kiemelkedő delfin formájú földdarab mindig más és más arcot mutathatott.

Héliosz napisten szigetén júniustól szeptemberig meglehetősen kevés a felhő, ezért amikor egyszer az ősz első hónapjában felfedeztünk egy hegycsúcsot eltakaró apró esőfelleget a déli tájakon, az északiak csak tágra nyílt kétkedő szemekkel néztek ránk. Pedig megízleltem volna a rodoszi esőt.

De Héliosz minden bizonnyal meghallotta kívánalmamat, ugyanis a mostani júniusi, keleti parti vakációnkat már az elején dörgések és villámok kezdték egyre érdekesebbé tenni. Faliraki üdülőfalu csendes szélén laktunk, s eleinte sem a fülünknek, sem a szemünknek nem akartunk hinni. Gondoltuk, csak egy kósza magyar viharfelhő kísért el minket, ami valahogy a repülőgépünk farához ragadt. De egyszeriben csak megmutatta magát az égi orgona, és jó órán keresztül ontotta az áldást magából, ami ilyenkor errefelé különösen szokatlan. Addigra már megismerkedtünk Nikosszal, a szőkés hajú – értsd: valódi görög – boltossal, akinek üzlete előtt vészeltük át a felhőszakadást. Nik minden eső elől menekülő turistától szíves elnézést kért, hiszen Rodoszra általában mindenki a napért és tengerért jön. Ám láttuk a széles mosolyt is az arcán, mert tudta, hogy most már borítékolható lesz az idei gazdag olívatermés. A víz aranyat ér ezeken a dél-európai szigeteken.

De persze mi sem az esőért utaztunk le Rodoszra, annak ellenére, hogy még ez is óriási élmény volt itt. A tenger szeretete volt az első, és persze az, hogy kislányunk is megszeresse a nagy vizet, amire Rodosz kiváló helyszín, mert sok a lassan mélyülő partszakasz.

Ilyen adottságú a lindoszi erőd alatti part is a sziget közepén. Minden autóút ide vezet, már csak azért is, mert gépkocsival nem lehet behajtani a szűk utcácskákba. A négyezer éves múltra visszatekintő Lindosz kétségkívül Rodosz egyik ékköve a falu fölé magasodó akropolisszal. Sokak szerint innen tárul az utazó elé egész Görögország legszebb kilátása. Ha felbaktatunk, vagy felcsacsagolunk a várba, amit természetesen a rodoszi lovagok is birtokba vettek annak idején, valóban pazar látványban lesz részünk. A végtelen tenger látványa és lindoszi-mélykékje nyomban leblokkol: alattunk jobbra a Szent Pál-öböl, ahol partra szállt az apostol, és ott sorjáznak lábaink alatt a fehérre meszelt házacskák, a hangulatos szűk sikátorokkal. Aki Rodoszra vetődik, annak mindezt feltétlenül látnia kell.

A szigeten ezenkívül több, tengermelléki fellegvárat találhatunk. Ilyen valamivel északabbra Faraklosz, amit a törökök utolsóként foglaltak el Rodoszon, ami után végleg el kellett hagyják a szigetet a lovagok. Aztán a sziget másik oldalán ott találjuk festői környezetben, mediterrán fenyőerdők ölelésében Monolitoszt, ettől északra pedig a 16. századi Kasztellosz romjait.

Az Anthony Quinn öböl

Faliraki üdülőfalutól – mit falu: üdülőkomplexum! – néhány kilométerre délre bújik meg az Anthony Quinn-öböl, ahová még egy helyi taxival is viszonylag olcsón ki tudunk látogatni, ha nem béreltünk autót. A sziklás öböl különös kontrasztban áll a szomszédos Faliraki homokos tengerpartjával. Anthony Quinn, a világhírű színész itt forgatta a Navarone ágyúi című történelmi filmet, amiben Sztavroszt, a görög hazafit alakította Gregory Peck oldalán. A rodosziak tiszteletük jeléül ezután Quinnről nevezték el az öblöt. A híres színész persze a görögök nagy kedvence, mivel a Zorba a görög című filmben, olyan hitelesen játszotta el a főhős szerepét, hogy még tiszteletbeli görög állampolgárságot is kapott érte. A helyiektől úgy tudom, hogy a művész meg is akarta vásárolni az öbölt és annak környékét, de ez vissza lett utasítva, a görögök tudvalevőleg nem szívesen adnak el külföldieknek területeket, amely szokást mi magyarok is átvehetnénk tőlük.

Ez már Nyugat-Rodosz, ahol ki lehet jelenteni, jóval lassabban telik az idő, mint a keleti parti turistaövezetekben. Lassaban ketyeg itt az óra, úgy a bérelt autóban gurulva, mint a barátságos, szebbnél-szebb kilátópontokra épült tavernákban, ahol még néha most is rácsodálkoznak, hogy mi bizony sem olaszok, sem nem görögök (!) vagyunk, hanem bizony magyarok. Érezhetően kedvelnek minket: könnyen szóba elegyednek velünk, Budapestet el tudják helyezni a térképen, ahogy Puskás Ferencet is jól ismerik. Ez persze nem lehet vitás, hiszen a futballzseni bajnoki érmek sorát nyerte görög csapataival is. Mindezzel azt akarom sugallni, hogy a magyar utazó béreljen bátran autót és járja be a szigetet keresztül kasul. Az utak állagától nem kell tartani, a városon kívüli sebességhatár is csak 80 kilométer/óra – de milyen pazarlás is lenne sietni a számtalan látnivalót kínáló Rodoszon?

Ha már a nyugati parton haladunk észak felé, utunk a főváros, azaz maga Rodosz városa felé vezet, ahol az ókori világ hét csodájának egyike, a rodoszi kolosszus állt. A teljes óváros világörökségi védelem alatt áll, és ma is egy hatalmas, különös épségben megmaradt erődrendszerrel van körbevéve.

Az ide vetődő magyar turistának sajnos megvan az a rossz tulajdonsága, hogy nem szán elég időt erre a páratlan hangulatú és jelentőségű városra. Ezt bizonyítja, hogy tíz éve mi vagyunk az egyetlen magyar vásárlói Dionysia asszony különleges görög szőtteseket és táskákat árusító óvárosi boltjának. Pedig, ez a kis üzlet alig száz méterre található a legfőbb bevásárló utca, az Odos Sokratoustól, Szokrátesz útjától. Kanyarodjanak csak rá az Agiou Fanarioura, ami elsőre zsákutcának tűnik, és kérdezzék meg magától Dionysiától, hogy igazat mondtam-e. Aztán kérjenek némi árengedményt is, mert alkudni érdemes itt is, ahogy másutt is, mert úgy se ússzák meg a vásárlást a középkori ház földszintjén található boltban. A színes görög táskák, párnák, szőnyegek különösen egyediek, eredetiek magyar szemmel is.

Az Óváros felfedezésekor nem szabad kihagyni a nemes hangulatot árasztó Lovagok utcáját (Odos Ippoton), ahol a rodoszi johanniták különböző származású tagjai laktak. A sarkon ott a Nagymester Palotája is, ami ma már múzeum. Fontos megjegyezni, hogy miután a törökök elfoglalták Rodosz városát, a lovagok Málta szigetére tették át székhelyüket, tehát, amikor róluk beszélünk, tulajdonképpen a máltai lovagrendet emlegetjük.

Ha szusszanni akarunk egyet az ódon falak között, térjünk be a Nagymesterhez címzett To Megiston vendéglőbe a Szofoklész (Sofokleous) utcán. Itt lehet kapni jó áron frissen fogott tengeri sügért és tengeri keszeget, de ha szerencséjük van – mint ahogy nekünk is megadatott –, könnyen becsöppenhetnek itt akár egy görög zenés mulatságba is.

Kalitheáról még nem is beszéltem. Faliraki és Rodosz város között félúton található ez az ókori fürdőhely, ahol néhány évtizede még Poirot is nyomozott, illetve ahol Roger Moore és Telly Savalas, vagyis Kojak is játszott a Műgyűjtők és kalandorok előnyben című kalandfilmben. Kalithea este a leghangulatossabb, amikor már csak a halk zene, és a kis öböl hullámzása hallatszik. A sejtelmes megvilágításban baldachinok alatt ihatjuk a helyben kevert isteni koktélokat. A megérdemelt „lazulás” garantált. Kalithea kiváló adottságát jelzi, hogy sok helyi görög is ide jár esténként kikapcsolódni.

A ma látható épületegyüttes amúgy az 1912–47 közötti olasz megszállás alatt lett mai formájában kiépítve az ókori alapokon. Itália királya, Viktor Emánuel is járt itt, amikor elkészültek a munkálatokkal, és állítólag magának Mussolininek is lett volna itt egy privát üdülője.

De Rodoszból ez a néhány helyszín csak a legfontosabb volt. Fedezzék fel a sziget belsejében a Pillangók völgyét, a rodoszi nimfák hét csodatevő hegyi forrását (Epta Piges), és a legdélebbi Prassonisi-fokot, a rodoszi szörfös paradicsomot, ahová véreink is gyakran lejárnak brillírozni. A fokot Rodosszal egy tombolo, vagyis egy keskeny homokos földnyelv köti össze, aminek egyik oldalát az Égei, másik oldalát a Földközi tenger mossa. De ott van még Kamirosz ókori romvárosa, a mézéről és pálinkájáról híres Sziana, vagy Embonasz, a rodoszi bor fővárosa, amit a sziget legmagasabb hegye, az 1205 méteres Atavirosz lábai alatt kutathatunk fel.